Vannak esték, amikor kimondottan jó élni

A Hadik Irodalmi Szalon fennállása óta Budapest egyik leglátogatottabb irodalmi műhelye, leginkább színvonalas estjeiről „híres”, de emellett arról is, hogy a látogatók a csilláron is lógnak – valamiképp visszahozva az egykori egyetemi klubbok hangulatát. A 2010-es megnyitása óta közel száz estet tartottak a szervezők, legutóbb pedig ünnep volt. Fülöp Erika szövegíró beszámolója következik a Szalon nyolcadik születésnapi estjéről, melynek témája Bob Dylan költészete és zenéje volt. 

Vannak esték, amikor élni kimondottan jó - amikor jólesik a létezés maga. Amikor tanulok egy témáról, másokról és legfőképp magamról. Egy ilyen estét kaptam a novemberi Hadik Irodalmi Szalontól, amely nemcsak attól volt különleges, hogy életem első Hadik-estje volt, amelyen ráadásul születésnapját ünnepelte a rendezvénysorozat, hanem a témájától is, aki maga Bob Dylan volt. Azt hittem, némiképp tájékozott vagyok Dylan kapcsán, de rá kellett jönnöm, hogy sem őt, sem magamat nem ismerem annyira, mint gondoltam – és az este után hiába láttam mélyebbre mindkettő kapcsán, az is világossá vált, hogy ez a két téma bizony széles is, nem csupán mély…
 
Mert, ugye, azt hittem én, hogy tudom, mi az a rajongás, miután több mint 20 éve vagyok elkötelezett híve, lelkes rajongója-szurkolója az egyik legrégebbi olasz focicsapatnak, akik miatt annyira elkezdtem megtanulni a nyelvet, hogy végül olasz szakon is diplomáztam. De ez, kérem, kutyafüle ahhoz a fényesszemű lelkesedéshez képest, ahogyan a beszélgetés résztvevői: Barna Imre műfordító-kritikus, Németh Róbert újságíró-zenész, Prieger Zsolt zenész és Szabó Benedek zenész - meglett fickók, művészek beszéltek az est központi alakjáról. Négy felnőtt férfit így lelkesedni még életemben nem láttam, pedig tanúja voltam jópár beszélgetésnek csajokról, motorokról, katonaévekről, sőt, traktorokról is, de Bob mindent vitt! 
 
Azt is hittem, hogy körülbelül tudom, hogy ki az a Bob Dylan… Ám a kép most ezer új árnyalatot kapott: Dylan, a misztikus ködbe bújt manó, akinek köpönyegéből előmászott számtalan új generációra való zenész, és akik köpönyegéből aztán újra és újra kibújt Dylan… Dylan, a flegma, a vetítőkirály, a minden sejtjében művész, a rikácsoló hangú zenei őstehetség, a forradalmár, aki abban a pillanatban fel is lázadt saját elvei ellen… Keresztény, de zsidó vallású is, egy póz, egy sztár, egy ikon - szentképre való, hantázásaival mégis gyalázatos. Kávé a teák közt, Himalája Cohen szerint, és Nobel-díjas mindenki más szerint, csak ő nem biztos benne. Vátesz, toposz, egy túlzás – akinek életéről készült filmjében a leghitelesebb „másolat” egy nő…
 



Végül azt is hittem, hogy csak a nők beszélnek egyszerre (bocs, ez talán nem épp píszí, de mivel nő vagyok, vállalom, hogy olykor a fociról, máskor Gárdonyiról, és olyan is akad, hogy a legutóbbi elbaltázott randinkról igenis egyszerre csacsogunk a csajokkal) – itt viszont a beszélgetés négy résztvevője olykor még saját magával is egyszerre beszélt, ami azért valljuk be, nem kis teljesítmény! De ezt teszi egy tartalmas beszélgetés, amely során az ember olykor ellentmondásba kerül önmagával, ám a végén új felismerésekkel gazdagodik, amelyeket az együttgondolkodás közben egyik mondatról a másikra mondtak ki az est résztvevői. Nagyon élveztem hallgatni, követni gondolataikat, amelyek Anna kérdései nyomán bontakoztak ki percről percre.
 
Aztán az estének egyszercsak vége lett. Hazafelé mentem, hónom alatt egy újabb könyvvel, és éreztem, hogy igen, vannak napok, amikor jó élni, jól esik érezni, hogy élek, hogy éber minden sejtem, mert megmozgatja valami, ami több mint a sárga csekkek, a napi szaladgálás, a villamosok tömege, még akkor is, ha hétköznap történik. Hm, most én is magammal egyszerre „beszélek”, ahogy írom a gondolataimat: hiszen miért csak ünnepeken és hétvégéken lehetne különleges az élet? Egy szerda estén érezni, hogy élünk, a legnagyobb ajándék, mert utána olyan további hétköznapok jöhetnek, amelyeket felfényesített ez a hipertérugrós, gondolatviharokkal teli szerda. 
 



Sőt, úgy érzem, kitart ez a pezsgős zsizsgés egészen a decemberi szalonig is…!
Élni jó – jól esik a létezés maga. 
 
Köszönöm, Hadik és köszönöm, Anna!
 
Fülöp Erika

Kommentek