Utazás Gustav Klimttel a mába

Ezen a gyönyörű, sokszínű, friss októberben hirdettünk a FREYWILLE céggel közösen irodalmi pályázatot a 100 éve elhunyt Gustav Klimt emlékét megidézve.


Több éve indult ez a kezdeményezés, amivel valamiképp a művészeti ágakat, képzőművészetet, irodalmat és az általuk teremtett szimbólumrendszert összekapcsoljuk. Rájöttünk ugyanis, a világaink közösek: egy-egy kép meghat minket, egy-egy kép elindít egy folyamatot: lehet belőle vers, irodalmi est vagy épp egy gyönyörű ékszer.


A FREYWILLE filozófiája szerint tisztelet állít kiemelkedő festőknek, világoknak, tájaknak, képzőművészeknek. Mi pedig szavakkal, verssel, novellával kapcsolódunk a folyamatba - de nálunk nem híres alkotók verseit vagy regényét tesszük középpontba, hanem a civil embereket hívjuk játékra - alkotásra.


Az októberi, Klimt pályázatunk kapcsán elmondhatatlan öröm ért bennünket - hisz azzal indultunk, hogy mi adnánk ajándékot, mégis mi kaptunk többet. Több mint száz pályamunka érkezett a Gustav Klimt kerek évfordulója kapcsán meghirdetett irodalmi pályázatunkra. Olyan írások, melyek őszinték, tele vannak érzelemmel, kreativitással, hittel.


Én művész családban nőttem fel, egy költőóriás mellett, így számomra megszokott dolog olvasni vagy hallgatni egy szöveget. De most sok meglepetés ért, örömmel csodálkoztam rá (ismét) az olvasóink gazdagságára. Elismerésre méltó a pályázók őszintesége, mellyel szövegeiket megfogalmazták és büszkék lehetnek : valami titok birtokosai ők, a kíváncsiságé, az alkotásé, a szépségre csodálkozásé.


Elmomdhatatlan öröm, ahogy kezdtem, hogy nekünk adták ezeket az érzéseket, hogy megosztották velünk soraikat.

Sokan írták, mi Klimt igazi értéke - a mai rohanó, sokszorosító világban az újító állandóság, a gazdagon díszített, arannyal körbeszőtt modern nőiség bemutatása. Előttem ilyen bátor, de finom, érzékeny, határozott nők jelentek meg pályamunkáikkal, levelükkel és novelláikkal.


Az október 31-én, délután tartott díjátadón végül két vendéget fogadtunk: Fülöp Erika nyerte a pályázatot, így ő vihette haza az általa kiválasztott gyűrűt, míg Várallyay Katus különdíjat kapott tőlünk különösen érzékeny szövegéért.


A díjátadón amellett, hogy a szerzők maguk olvasták fel szövegeiket - Erika egy szenvedélyesen elcsókolt csók történetét mesélte el szövegében, míg Katus egy valós és képzeletbeli utazásra hívta olvasóit - hosszan beszélgettünk is, így kiderült, nyerteseink mindketten magyar szakon végeztek, sokat írnak, a gyerekirodalom pedig mindkettőjük életének része.


Oldalunkon mindkét nyertes pályamunkát közöljük, elsőként fogadják szeretettel a nyertes munkát, Fülöp Erika levelét Gustav Klimtnek.


Juhász Anna





 
Kedves Gustav!
 
Annak ellenére, hogy nem ismerhettük egymást, remélem, hogy jól töltöd mindennapjaidat a végtelen túlvilági festővásznak és ledér ruhás, lobogó hajú angyallányok társaságában. Amikor erről a pályázatról hírt kaptam, azt gondoltam, hogy művészeted hatásáról, műveid utóéletéről és mémesedésük poénjairól (imádlak, "Klimt Eastwood"!) írok majd fő gondolatként. Akkor még nem sejtettem, hogy napokon belül magam is főszereplője leszek az egyik festményednek, ráadásul annak, amelyet eddig a leginkább elcsépeltnek tartottam.
 
Nem jöttem rá, hogy nem unalmas, nem elhasznált, „csupán” időtlen és univerzális...
 
Tudom, Gustav, hogy te megérted, amiről írok majd, hiszen a személyiségünk nem lehetett olyan nagyon különböző, lévén, hogy csupán egy nap különbséggel születtünk. Érzelmes, Rák jegyű emberekként a szerelem, a szépség, az áradó érzelmek jelentősége nem meglepőek nálunk - ahogyan az sem, hogy hogyan lehetett, hogy éppen te álltál egyik éllovasként az "új művészet", a "fiatal stílus"  kivonuló művészeinek élére.
 
No, de hogy mi köze ennek hozzám...? Tudod, Gustav, a legnagyobb nyugalommal éltem szépen szervezett, tökéletes kompozíció szerint megalkotott életemet - amikor egyszerre látszólag váratlanul megkaptam életem csókját. A CSÓKOT. Azt a csókot, amelyről azt gondolná az ember, hogy csak lányregényekben létezik, meg a Te festményeden... A csókot, amely hatására mindenem remegett, a szívem és a lelkem reszketett a gyönyörűségtől, és egészen természetes volt, hogy aranyba borult körülöttünk minden, és ősz ellenére élénk színű, lila és sárga virágok örvendtek velünk együtt.
 
Kibontott hajam ugyanúgy omlott le, ahogyan a festményed nőalakjáé, és Ő ugyanolyan szenvedéllyel és tartóztathatatlan vággyal hajolt felém, ahogyan a kép férfialakja a lányra.
 
A festmény eleven, nyíló virágokkal tarka, aranysziporkás valósággá vált - a szakadék szélével együtt... Úgy csókoltuk el azt a csókot mi is, ahogyan az a pár. Szenvedéllyel, kérdés nélkül, összefonódva nemcsak egymással, de az egész körülöttünk lévő valóságdarabbal, ám csak korlátozott ideig, éppen csak összekapaszkodva, de magunkat teljesen nem belefelejtve az ölelésbe.
 
Tudod, ez a csók ugyan A CSÓK volt, de nem lehetett ennél több. Addig a pillanatig tartott csupán az aranyszínű sziporka, és aztán észre kellett vennünk a  szakadék lehetőségét, veszélyét, ahová egy óvatlan mozdulattal löktük volna egymást, ha továbblépünk.
 
Felnőttek vagyunk. Egymás és a szeretteink iránt felelős felnőttek. A pillanat elmúlt, a lobogó hajtincsek megszelídültek, a virágok és a fények megfakultak. De el nem tűntek... Tudom, hogy te érteni fogod, hogy miért nem bánom azt a csókot. Nem bánom, mert annyira tiszta és őszinte pillanat volt, hogy azzal öltünk volna meg, ha megélés nélkül maradt volna.
 
A lábremegős emlék és az érzelem megmaradt, de az élet nyugodtan telik tovább, ezzel az emlékkel kiteljesedve.
 
És, tudod, Gustav, köszönöm neked, hogy annyi évvel ezelőtt megalkottad a csókomat ábrázoló tökéletes festményt, mert ránézve mostantól mindig vissza tudom idézni azt a pillanatot, amely visszaadta a szerelembe vetett hitemet - ugyanakkor az erőmet is megmutatta, amely segített távol maradnom a szakadéktól.
 
Gustav, hihetetlen figura lehettél... Örülök, hogy éltél, hogy bátor voltál újat hozni, felvállalni önmagadat minden botrány és visszautasítás ellenére azért, hogy megmutathasd, milyen másként is láthatjuk még a világot, ha merjük máshogy nézni. És ennek köszönhetően történhetett meg az is, hogy festményed születése után pontosan 110 évvel később e sorok írója magára ismert a képet nézve, és boldog álomként éli át újra és újra a csodát. Hogyan lehetett volna ennél tökéletesebben teljesíteni egy művészi elhívás feladatát? Gustav, minden elismerésem!
 
Bárhol is vagy most, akár porszemnyi kvantumok formájában szétszóródva élsz az univerzumban, akár egy újabb művész szívében születsz újjá, vagy egy csillogó ékszeren villan meg zsenid, remélem, jól érzed magad, és egy pillanatra érzed a hálámat művészetedért.
 
Szeretettel küldöm ölelésemet a túlvilág felé neked.
 
Üdvözlettel,
Fülöp Erika
 
Budapest, 2018. október 21.

Kommentek