Szuperhős jelmezekbe bújva – Beszámoló a Várkert Irodalom HŐSNŐK estjéről

Fülöp Erika szövegíró estéről estére járja a kulturális rendezvényeket, mindenre kíváncsi, ami ma Budapesten történik a színpadon, irodalmi esten, koncerten. Beszámolói őszinte tükrei a programoknak, és persze a sorok közt magáról is mesél… Legutóbb a két éves művészeti sorozat, a Várkert Irodalom HŐSNŐK programján járt. 

Egy hete voltam a Várkert Bazár irodalmi estjén, amely a hősnők témáját kívánta körüljárni Juhász Anna vezetésével és öt igazán különleges nő közreműködésével. Mit jelent ma a hősnőség, a "frontnőség" (köszi, az új szót, Péterfy Bori!)? Mitől válhatunk különböző szerepeinkben egyszer törékeny lányból amazonná, majd öt perc múlva védelmező anyatigrissé és oltalmazó karú édesanyává, ha a helyzet úgy kívánja? És mit kíván még tőlünk ez a hősnő-kosztüm, amelyet mindannyian megörököltünk, de időről időre újra kell szabnunk az aktuális kor, ország, kihívások követelményeinek megfelelően...? – Többek között ezekről a témákról beszélgetett Juhász Anna és Péterfy Bori, Ugron Zsolna, Törőcsik Franciska, Al Ghaoui Hesna és Risztov Éva.
 
Jó hangulatú este volt. Csajok beszélgettek: olykor csevegtek, csacsogtak, egymásra figyelve, vagy éppen egyszerre, ha éppen ugyanaz jutott eszükbe egy témáról. Hiába a különböző életkorok, hiába az eltérő foglalkozások, mégis sok ponton érintkeznek a női sorsok minden társaságban. Arra ugyan sem mi, sem a meghívpottak nem számítottak, hogy a lánykollégium és a gordonkázás lesz az egyik legerősebb kapcsolódási pont köztük és anyáik között, de úgy szép az élet, ha meglepetésekkel teli! 
 


Mind az öt nő munkásságát követem annyira, amennyire a napi szintű tájékozottságom engedi, mégis meglepett, mennyi mindent tudtam meg Anna kérdései által egyéniségük színfoltjairól:
 
Ugron Zsolnáról azt, hogy sci-fiket olvas szabadidejében, és hogy számára az íráshoz, az erős, bátor nőkről szóló regényekhez a hajtóanyagot többek között az adja, ha igazságtalanságot vél felfedezni egy-egy hőse kapcsán. Arról nem is beszélve, hogy végre időszerűnek érzi kimondani: elég volt abból, hogy a férfi hősök életét csupa pozitív jelző és magasztos erény jellemzi, míg női hőssé csak tragédiák, vér és dráma útján válhatunk. Hadd legyenek végre a hősnők is a bátorság és erő révén a maguk (és akár országok) sorsának kovácsai. Érzékletes példát hoz a Hollóasszony c. regénye kapcsán Szilágyi Erzsébetről: „Nyilván az lehetetlen lett volna, hogy egy nő 20 évig csak hímezget, majd miután férje meghal és lefejezik a nagyobbik fiát, ő csak úgy a semmiből királlyá koronáztatja a kisebbik gyermekét. Azért ez a semmiből nem terem. Annak a nőnek már eleve a birtokában kellett legyen ehhez minden tulajdonság és személyiségvonás. Legfőképp a bátorsága."
 
A bátorságról Hesna is sokat mesélt - nemcsak könyve, de saját tapasztalatai és megélései kapcsán is. Ő, a maga törékeny alkatával számos esetben kap megdöbbenésről árulkodó visszajelzéseket, ha háborús tudósításai szóba kerülnek. „Maga ilyen pici? Hogyhogy nem fél?” - kérdezték tőle, mire Hesna bevallotta: „Dehogynem, én is ugyanúgy félek... Attól még én is ember vagyok.” - Ám rájött arra is, hogy a félelemhez egy nagyon erős, negatív érzést kapcsolnak: a szégyent. Szégyellni KELL, ha az ember megretten egy élethelyzettől, legyen az háború, menekülés, párkapcsolat, vagy szülés... Pedig Hesna szerint ezt a szégyenbélyeget ideje levennünk magunkról, hiszen semmi rossz nincs abban, ha képesek vagyunk felmérni egy szituáció súlyát és a magunk felelősségét egy-egy döntésben. Attól még ugyanúgy helytáll az ember - sőt, talán még jobban, mintha vakmerőségből ugrana bele valamibe, ész nélkül. A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz, hanem azt, hogy a félelmed ellenére is szembenézel a helyzettel, és akkor is megteszed, amit kell. Ez minden korban így volt a nők életében, akár a törökkel kellett harcolniuk a férfiak oldalán, akár a második világháború után küzdöttek az életben maradásért és gyermekükért, vagy most, amikor látszólagos nyugalomban élhetünk, mégis ezer téren kell tökéletesnek lennünk.
 
Franciska ezzel kapcsolatban egy újabb fontos gondolatot említett: azt, hogy ugyan a küzdés ténye nem változott, azonban a körülmények által sok harc és áldozatvállalás kimenetele igenis átalakult. Ma már Anna Karenina története sem úgy végződne, ahogyan Tolsztoj megírta, hiszen, miként Franciska is kihangsúlyozta, ma már túl tudunk jutni egy ilyen mély személyes krízisen lelkileg és a gyakorlati élet színterein is, és lehetőségünk van arra, hogy egy válást követően, önmagunk és gyermekünk önálló fenntartásával akár egyedülálló anyaként is megálljuk a helyünket az életben. Anna Karenina számára mind erkölcsi, mind anyagi szempontból csak egyetlen lehetőség volt adott - mi azonban már számtalan más utat választhatunk. Természetesen ettől még egyik sem könnyebb, és a választás szabadsága is teher lehet, de ha jól élünk a lehetőségeinkkel, és azt tartjuk magunk előtt, hogy minden percben a gyermekünk és a pozitív kimenetel legyen a fontos, akkor bármi jót hozhat a sors.
 


Bori szerint is lényeges, hogy megmutassuk: ma már más feladata is van egy nőnek a családban, mint támogatni a családfőt, és az ő karrierépítését előtérbe tenni, saját igényünket és tehetségünket pedig visszafogni, leláncolni, szárnyát lenyesni, hogy ha repülne, se tudjon szárnyalni. Bori és Anna mindketten megtapasztalták ezt, hiszen művész családok lányaiként az első sorból láthatták, hogy mennyi munkával és szervezéssel jár egy költő életének menedzselése, és mellette a saját hivatás, a gyerekek és a család mindennapjainak feladatai...
 
Mégis, a legmeghatóbb hősnői példát Risztov Évától hallottam. Éva szintén az édesanyjáról mesélt, amikor példaképeket említettek az est résztvevői, és számomra rendkívül megindító volt, ahogyan róla beszélt: „Hihetetlen belegondolni, hogy mit csinált velem végig anyukám... Hiszen ezt az életet ő végülis nem választotta volna magának. Ezt én választottam, mégis neki is fel kellett kelnie velem hajnali ötkor, hogy reggelit készítsen, elvigyen edzésre, aztán iskolába, versenyekre... Hogy végig mellettem legyen, a sikerekben, de a kudarcokban is - és mint tudjuk, itthon két kategória van: ha arany, az a siker, minden más az kudarc. Azért azt végigcsinálni, hogy ott a kis gyereked, fájnak az izmai a napi 6 km úszástól, de tudod, hogy holnap is ez vár rá, és azután is... és ő mégis végigcsinálta értem... ez hatalmas dolog, és még csak most tudom igazán értékelni, és megköszönni neki.”
 
Ahogyan hallgattam őket, hirtelen rájöttem, hogy mennyi közös van a fiatal színésznőben, a dögös énekesnőben, a törékeny-bátor külpolitikai újságíróban, a vagány sportolóban és a művelt írónőben - no, és bennem... Az én anyukám ugyanúgy irányította és támogatta apukám karrierjét, amíg sportolóként ő volt a város sztárja, ahogyan Bori vagy Anna családjában művészek esetében láthattuk... Ugyanúgy példát mutatott akaratból, ahogyan Hesna édesanyja, ugyanúgy áttelepültünk Erdélyből Magyarországra, ahogyan Zsolnáék, ugyanolyan finom és törékeny fiatal lány volt, akár Franciska most, és ugyanolyan jókat lehet vele is nevetni, ahogyan Éva poénjain és ugyanolyan kitartással támogatott mindig és most is, ahogyan Évát az ő édesanyja... Mi, nők, mindannyian ott vagyunk egymás mellett, különböző sorsokkal, de hasonló lélekkel, egyforma kihívásokkal, Bori-féle szuperhős jelmezekbe bújva ugorjuk meg minden egyes nap az épp aktuális akadályokat. Ugyanúgy küzdünk önmagunkért, a gyermekünkért, a párkapcsolatunkért - függetlenül attól, hogy milyen hivatást választottunk vagy milyen családi közösség tagjai vagyunk.
 


Összekapcsolnak bennünket a lelki "gordonka-tanulások", az alkalmi kisfekete ruháink (ahogyan a csajoktól is láttuk ezen az estén!), az alvás nélkül töltött éjszakák, a "bort vagy kávét?"-kérdések barátnőinktől és az is, hogy ugyanúgy félünk az anyaság édes-keserű terheitől, függetlenül attól, hogy még előttünk van-e a gyermekvállalás kérdése, vagy már a második szülésünk zajlik épp... 
 
Mégis, anyáink és nagyanyáink sorsa, valósan vagy képletesen értett háborús történetei arra mutatnak, hogy a sok egyforma kis kocka, azonos élethelyzet mindig egy újat épít önmagából, mindig a fejlődés irányába viszi a sorsunkat, minden percben azért dolgozik a sok törékeny női kéz, ahogy sorsok fonalát fonja, hogy jobb legyen: a gyermekének, a párjának, a családjának, és önmagának. 
 
Nekem is lányom van és egy egészen rendkívüli anyukám, akitől kaptam egy nagy adag tapasztalatot, tanácsot, féltést, poént, megoldási útmutatókat és erőt ahhoz, hogy ahogyan ő tovább tudta szőni az én sorsomat, úgy tudjam én is továbbvinni, és még szebbé tenni a kislányomét. Azért, hogy aztán majd egyszer, amikor odafentről nézünk rá erre a nagy szőttesre – családjaink egyéni, mégis egymásba karoló, szépen tekergőző, indás történeteire -, szép és gazdag legyen az általunk teljessé vált minta.
 
Fülöp Erika

Kommentek