Szokoli Anikó: Erős vár a mi Istenünk

Az örökség sok esetben kézzel fogható, sőt anyagi haszonnal párosul. Számomra az igazi, ami bennem él és soha nem múlik el. Hosszú évekbe telt mire rájöttem, az érzéseket szavakba öntve, papírra kell vetnem, hogy felszabaduljanak a gátlásaim. Azóta a könnyeimet is tudom törölni.

Gyerekkoromban szinte minden adódó alkalommal, vasárnaponként nagypapával mentem harangozni a falu evangélikus templomába, majd az azt követő istentiszteletre. Öt-hat évesen azért is szerettem menni, mert a harang súlyából adódóan a kötél magával emelt, így elrugaszkodtam, majd vissza. Aztán évekkel később, elektromos berendezést szereltek fel és automatikusan szólalt meg a harang a rögzített időpontokban. Nagypapa, aki presbiteri szolgálatot látott el, nehezen viselte ezt a fajta modernizációt, hiszen felelősségteljes feladatot vettek el tőle.
 
Anyukám és nagymamám legtöbbször csak a délutáni igehirdetésre tudott menni, mert a délelőtti órákban a családi ebédet készítették. Mire nagypapával hazaértünk, a gőzölgő leves az asztalon várt, hogy együtt láthassunk hozzá annak elfogyasztásához. Harmadik fogás többnyire édes finomság volt, amit gyerekként meglepetésnek éltem meg vagy az illatából ki kellett találnom, vajon mit rejt a tepsi. Számtalanszor került asztalra ízes bukta, meggyes rétes vagy almás pite fahéj nélkül.
A templomba járást nem éreztem kötelező programnak, sőt János bácsi prédikációit szívesen hallgattam. Igaz, voltak unalmas pillanatok, akkor lóbáltam a lábam, lapozgattam az énekes könyvet, talán még enyhe sóhajok is kiszaladtak belőlem. János bácsi mindezt látta a szószékről, és olyankor élesen köszörülte a torkát vagy felemelte a hangját. Elég is volt ennyi intelem, szót fogadtam. Viszont a tényen nem változtatott, télen nagyon fáztunk a fűtetlen templomban.
Egy alkalommal a gyülekezeti tagok felvetették, mi lenne, ha télvíz idején az imaházba mennénk, ott van vaskályha, nem kéne fagyoskodni, a gyerekek sem fáznának. Annyira jó ötletnek bizonyult, hogy attól kezdve minden télen az imaház szolgált istentiszteletek helyszínéül. A kis helyiség családiasabbá tette a hangulatot, amihez a Tisztelendő úr-hajlott kora ellenére-rugalmasan alkalmazkodott. Egy ilyen téli vasárnapon, - talán húszan lehettünk- János bácsi megengedte, hogy válasszon a gyülekezet, és azt fogjuk elénekelni aznapi liturgia keretében. Tíz éves kislányként, lázasan kezdtem lapozni az énekes könyvet és az időből ne fussak ki, gyorsan ráböktem az 544-es számú énekre, aminek abban a pillanatban csak az első sorát olvastam el. Tüstént jelentkeztem az ott lévők legnagyobb meglepetésére.
Imádtam az énekeket olvasni, mert ha a dallam nem is volt tetszetős és sokáig kellett egy-egy szótagot nyújtani, addig tovább haladtam az olvasással. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy az utolsó két sort olyannyira memorizáltam, nem kellett lenéznem a könyvbe.
Viszont itt valami történt, miután elkezdtük énekelni:
 

page2image31438448


1. Jézusom, kérlek, nézz reám, És áldd meg édes jó anyám! Mindig ragyogd be éveit, Töröld le hulló könnyeit!
2. Áldd meg, ha szolgál minekünk, És ha imát mond érettünk, Te hallgasd meg, ha felsóhajt! Erősítsd szívét, vigasztald!
3. Hála jó anyánkért neked! Hallgasd meg kérő gyermeked! Áldd meg őt, egész életét! Irgalmaddal te óvd, te védd!
/ Väinö Malmivaara 1879-1959 (finn) /
 
Nem tudom miért választottam ezt az éneket, semmi ok nem volt rá, hogy felhőtlennek tűnő gyerekkorom ellenére mindenkit megríkassak. Nem utolsó sorban, akkor pityeregtem először befelé.
 
Még bő négy évig tartott az igazi gyermekkor. Rengeteg könyvünk volt. Regények, lexikonok, művészeti albumok, verses kötetek a polcokon szorosan simultak egymáshoz. Sokat olvastak a szüleim.
Apukám unokatestvérei közül Edit néni gyermekkönyvtár igazgatóként erősítette bennem leginkább az olvasáshoz, irodalomhoz való bensőséges viszonyomat, illetve Éva néni, aki rengeteg verset írt szabadidejében.


A hét minden napjának megvolt a maga varázsa. A hétvégék családi együttlétei, az adásszüneti nap diavetítései, az esti meseolvasások, helyesírási és szavalóversenyre való felkészülések, kötelező versek, olvasmányok tanulása, hangsúlyozása, átbeszélése, megvitatása. Hat évvel fiatalabb öcsém tanítgatása, a továbbtanulás nehézségei és „bónuszként” egy családi nyaralás is belefért.
 
Talán tizenkét éves lehettem - pénteki napon iskolából hazaérve és a lakást egyedül uralva, május első vasárnapjára készülve - úgy döntöttem, a virágcsokor mellé kitakarítom a szobákat. Székre állva, ágaskodva a szekrény tetejét próbáltam törölgetni, de a magasságom még nem volt elég hozzá. Kalimpálásomnak az lett a vége, hogy egy vékonyka sárga füzetet levertem. Ahogy a címét elolvastam, azon nyomban belelapoztam majd letörölve visszaraktam a helyére és folytattam lázas készülődésem Anyák napjára.
 
A rák megelőzhető
...
Belém égett a cím egy életre. Még fel sem eszméltem, hogy a középiskola első évét kijártam, amikor a kórházlátogatás lett legfőbb elfoglaltságunk.1987-et írtunk. A kommunikáció áramlásának, így utólag, elég furcsa változatát éltem meg abban az időben. Ebből adódóan nem tudtam, nem is sejtettem, hogy a gonosz kór, már a bejárati ajtónkban toporog. Titokban,- amikor egyedül voltam otthon- a kórházi zárójelentéseket olvastam, illetve lexikonok segítségével fordítottam az idegen vagy éppen számomra értelmezhetetlen szavakat, mint például stádium, tumor, carcinama, malignus...
 
Felnőtt lettem hirtelen. Iskolába jártam és mellette tanultam. Tanultam főzni, mosni, vasalni a konyhapénzt beosztani. Vasárnaponként pedig templomba jártam, akkor már nagypapa nélkül. Sok kollégista osztálytársam volt, így a hétfők többnyire azzal teltek, ki merre bulizott vagy éppen milyen koncerten járt, az aktuális fiúkkal hol töltötték a hétvégét. Kihátráltam, vagy nem akartam egy idő után részese lenni ezeknek a beszélgetéseknek, hiszen nem tudtam hozzászólni, sajnáltatni magam pláne nem szerettem volna.
 
Érettségi előtt, karácsonyi készülődés közben tudatosult bennem, nagy baj van. Imádkoztam, hittem, hisz erre neveltek. Lelkészünk, ’91 karácsonyán, szó szerint foglalta imába Anyám nevét, könyörögve gyógyulásáért. A gyülekezet egy szívként dobbant, én pedig másodszor sírtam befelé, szétszakadva, összetörve mégis a végtelenségig remélve.
 
Következő évben nem mentem karácsonykor templomba.
Amit addigi életemre elértem és belém neveltek vallás és hit terén, pillanatok alatt vált semmivé. Az a bizonyos erős Vár, engem megcsalt, becsapott, félrevezetett, hagyta, hogy a betegség győzzön egy 43 éves anya felett. Nem vette figyelembe, hogy 18 éves gyermek vagyok. Gyűlöltem, mert kíméletlenül és igazságtalanul bánt el.
 
Néhány év múlva lányom majd fiam születése adott új erőt. János bácsi pedig megkeresztelte őket. Az a János bácsi, aki kezdő tiszteletesként nagyszüleimet is összeadta, aki végigkísérte családunk sorsát.
Nyughatatlanul, erős ösztönzést éreztem arra, egy személyben legyek saját gyermekeim nagymamája is. Példának okáért, nem akartam, hogy hiányt szenvedjenek a nagyik által készített finomságokból. Megtanultam kelt tésztát, rétest, fánkot, kenyeret készíteni. Az almás pitét azóta is fahéj nélkül sütöm, mert Ő így szerette. Zsófi és Csongor a középiskola padjait koptatta, amikor rá kellett ébrednem, hogy nem tudom Őt pótolni. Én, én vagyok. Csupán a tanításait tudom továbbadni, az emlékeket felidézni abból a rövid időszakból, amiből táplálkozhattam. Felnőttem.
 
Elfogadtam.
Megbékéltem.
Elengedtem.
Megbocsátottam.
Visszatértem...
...és az egykor lázadó fiatal, ha teheti, újra belép a templom ajtaján.
 
Nyilván ezek a mondatok felnőttként fogalmazódtak meg bennem, a kritikusnak számító negyvenharmadik évemben. Ma tudom igazán kincsnek értékelni az együtt töltött időt, ajándéknak az utolsó perceket. A gyerekekbe való átültetés talán nem is jelentett nagy erőfeszítést, hiszen mára Zsófi festményeivel közli azt, amit szavakkal nem tud kifejezni. A szép iránti igény, tudásra való szomjazás bennünk rejlik. Szülőként pedig nekünk kell ezeket az értékeket gyermekeinkben viszonylag időben felismerni, hogy a teljes mértékű támogatást a későbbiekben élvezhessék.
 
Budapest, 2018-11-28

Kommentek