Szabó Zsóka: Ha majd végleg felnövök…

Tikk-takk-tikk-takk – hallgatom az előttem haladó lány hátizsákjából szóló ütemes dallamocskát. Ki is adta neked az első doboz cukorkát, az első Tikk Takk-ot, ezt kérdezem magamtól.

- Látod ezeket a házakat mind mi építettük. Nagy gépek, hatalmas daruk, teherautók kellettek hozzá.
- Apu a várat is te építetted?
- Nem, a zólyomi várat nem, az már régen itt volt. De nézd azok ott mind lakóházak, panelek, ilyen házak nincsenek nálunk a faluban!
- Nagyon nagyok, de szép nagy a vár is, lakott benne királylány? Lakott benne vitéz katona? 
- Azt nem tudom, hogy lakott-e benne, de biztosan.
 
Apám elvitt a zólyomi várba, minden alkalommal, ha az észak-szlovákiai városban jártunk, apám megmutatta, hol épített úgy szlovákosan mondva csinzsákokat, de nem tagadta meg a vártúrákat sem tőlem. Mivel én sokkal jobban rajongtam a magasan álló, legendákkal teli várért, mindig elvitt oda. Nem igen értett sokat a kiírásokból, hiszen ő építőipari munkás volt, nem történész professzor módjára fordította le nekem a vitrinekben kiállított tárgyak jellemző tulajdonságait.  Ámde sosem tagadta meg kíváncsi mesebolond leánykájától a várlátogató túrákat.
 
Apám igazad van, ha arra járok valamikor, megnézem majd jól a csinzsákokat, igazad van, szépen megépítetted őket .  A közös időnk is eszembe jut majd, amikor a Királyok termét, ott fenn a várban akartam bámulni veled.
 
- Néni kérem elvesztette a cédulát.
- Köszönöm aranyom, jó kis bevásárlás lenne nélküle, biztosan itt maradna valami. Elfelejtek már ezt-azt. Szépen felírtam mindent, süteményt sütök. Sok minden kell hozzá.
- Biztosan finom sütemény lesz.
- Kókuszkocka lesz, nem olyan bonyolult.
- Jó sütést kívánok!
 
Amikor egyetemista voltam, elképzelhetetlen volt, hogy sütemény nélkül menjek vissza a kollégiumba. Kókuszkockák, almás és túrós piték, diós torták, csokiszeletek, aprósütemények, omlós kiflik, kozák sapkák sorjáztak a dobozokban. Édesanyám kreációi, aki remekül főzött, de még jobban sütött. Valahogy mindig vanília illata volt, a kezének vajszaga, mert gyúrta a tésztát nemrég, a hajából néha áradt az olaj semmihez sem hasonlítható markáns aromája, hiszen apám kedvencei a fánkok már ott sorakoztak az asztalon.
 
Amikor beteg voltam megnyugtatott a fehér fityula a fején, pedig nem nővérke volt, hanem szakácsnő. Nem tudott velem angol leckét tanulni, és a versmondásban sem voltak jó tippjei. A fehér fityula azonban mégis kereken, melegen fogott át. Nincs vészterhes idő, hiszen anyukám vasal, énekelget közben valami slágert, amit a rádióban hallott.
 
Abban éltem sokáig, csalódottan, hogy én semmit se örököltem gasztronómiájából. Egyetlen komoly tudománya nem jött át sem szépen írt süteményes füzet, sem telefonban elmondott jótanácsok formájában hozzám?  Először a tojáshab felverésnél tűnt fel. Nem találtam a kis robotot, elővettem a kézi habverőt, s elkezdtem verni a habot. A tojáshab fehéredett, dagadt, erősödött , s eközben feltűnt a saját mozdulatom, ami nem is az enyém, mert anyámé, vagy talán már közös. Később már a csoki olvasztásban, a tésztagyúrásban, a nyújtás alaposságában, a sütőt aggódva kémlelő szemben, a konyharuhás kézben, a jajj de szépek felkiáltásban, s a látom, hogy nagyon ízlik nekik boldog hullámában is észrevettem őt. Anyámat, a mindig vanília illatú süteményes tálcákkal érkező nőt.
 
Nagyon csinos volt mindig, végtelen jó ízléssel áldotta meg az Isten, ott valahol egy felvidéki faluban is lehet egy lány sikkes, különleges.
 
Ez a két ember, a szüleim meghatároznak engem. Nélkülük nem lennék. Utamban támaszok, alapok, néha figyelmeztető akadályok, a végeredménynél büszke szülők ők.
 
- Vegyétek! Kóstoljátok, ez Szent Erzsébet kenyere!
 
A név, ami megtart, amiről azt mondják: Isten az én esküvésem a jelentése.  A név, ami azt jelenti, nem hazudunk, csak igaz úton járunk, alázatosak vagyunk a gyengékkel, és bátrak a rosszal szemben. Egyik Erzsébet nagymamám, édesanyám anyja, számomra csupa rejtély volt. Úgy gondolom, hogy ő nem mutatta sűrűn ki az érzéseit. Nem emlékszem nevetett-e, vagy, hogy sírt-e valaha. Arra azonban nagyon, amikor megsértődött a beteg ágyam felett. Közöltem vele, ő nem mond olyan szépen mesét, mint a másik nagymamám. Mégis a legnagyobb családi összejöveteleket ő tudta megszervezni, sok szék, sok asztal, sok pohár, sok vendég, és mindig mindenkinek jutott mindenből, a legjobban eltett savanyúból, a legízletesebben sütött húsból, és a titkos mákos süteményből.
 
A másik Erzsébet nagymamám, édesapám anyja, alacsony asszony volt.  Csak egyetemista éveim elején gondoltam bele, mennyi időt élt-e földön, s mennyi minden történt a világban, amihez tartozott. Még fiatalasszony volt, amikor a kertben a front folyton változott, hol németek jöttek, hol oroszok jöttek, de mindegyik ugyanazt kereste, az ellenséget, meg ételt. Az asszonyok meg védelmezték,  amit kellett, a gyerekeket, meg az ételt. Valahogy mégis megmaradtak a kis pengős könyvek is. A nagymamám olvasott asszony volt, olcsó kiadásban a világ nagy klasszikusai fordultak meg a kezében, a Biblia, és szentek legendás történetei. Ő csodásan mesélt. Nemcsak könyvből, fejből is. 
 
- Maga minden történetet kívülről tud?
- Tudom őket, melyiket mondjam?
- Először legyen a Hamupipőke, de aztán legyen a rózsás Szent Erzsébet, aztán amiben rosszul szólt a körte muzsika. Ugye nagymama, jónak kell lenni mindig?
 
Jónak lenni? Milyen nehéz is az.  Hinni, remélni, tanulni, cselekedni, elérni, csalódni, talpra állni újra meg újra, és csak hinni, meg csak remélni – ez nagy kövekkel kirakott út. 
 
Apa, anya, Erzsébet nagymamák, ismert, és alig ismert nagyapáim, nagynénik, meg nagybácsik, unokatestvérek, rokonok, tudta-e valaki, látta-e valaki, hogy mi lesz az én utam?
 
Vagy csak elindultam, ahogy egy gyerek érzi, mesék, legendák, várak, falvak kis utcái, városok macskakövei,  és diófa alá bújtatott olvasós órák szegélye mentén, el előre, ahol megtanulom, ahol megkérdezem, ahol elhiszem, ahol majd vitatom, ahol hiszem, aztán majd nem hiszem, és ahol egyszer talán nem értem ugyan még, de már elmondani, továbbadni is tudom, ahol egyszer talán majd fel is fogom? És oda jutok? Valaki tudja ezt közületek?
 
Életemben legelőször kislányként karácsony előtt jártam Budapesten. Csodálatos volt. Kivilágított utcák, kirakatok és hidak. Sütemény illatok, nyüzsgő emberek, rohanó autók, dudáló buszok, egyre hangosabban benépesülő színház terem, szép ruhás bácsik és nénik, a tapssal jövő katarzis.
 
Ez mind Budapest volt. Megharcoltam egy kicsinyke felvidéki faluból mindenért, a jó jegyekért, a fogalmazásaim elfogadásáért, az érettségiért, főleg matekból, a felvételiért, elsőre nem sikerült a magyar- töri itt a nagy anyaországban, az egyetemi vizsgákért, a barátokért, a célokért, a szerelmekért, a sosem látott vagy csak vágyott életért. 
 
Ámde egyszercsak ott ülsz egy könyvbemutatón, izgatott leány az anyjával melletted, szóba elegyedtek, ő még csak most tanulja az újságírást. Jó lenne tudni kérdezni valamit a csodált nagy költőtől, de mi is legyen az. Adjak tanácsot. Én? Hát adok, adok persze szívesen: Kérdezd csak azt, ami először eszedbejut, hiszen úgyis az érdekel legjobban, s ha majd később bánnád, hogy miért nem mást kérdeztél, ne tedd, mert a kérdésed jó. Itt, most ez a kérdés. Itt és most kapsz választ is.
 
Jön a karácsony, talán szomorú is vagyok. Ma délelőtt hideg volt, és apró pelyhekben a hó is hullott. Néztem a kutyám szőrén a kis fehér alakzatokat. Sétáltunk, sietve, mert várnak a feladatok. Közben tudom, nem a feladataim határoznak meg, hanem a múltbéli történeteim, az én – meséim, amiben király lehet az apám, királynő az anyám, igazi szentek az Erzsébet nagymamák. Több lettem általuk, mert elengedtek egy úton, szabadon gondolkodni, bátornak lenni, igazságosnak, palócosan szókimondónak, jókislányosan szerénynek.  Bármerréből, akárhovából, ó, sokan választanak, de onnan és odajutni, ahonnan indulni lehetőséged, ahová jutnod a feladatot – ez volt/ a / lesz a tét. Ha majd végleg felnövök, integetek nektek, talán akkor a választ is tudni fogom.
 
Szabó Zsóka
2018. december
 
(fotó: Utadon.hu)

Kommentek