Rédl Andrea: A kémény mellett

Ez a történet egy kislányról szól. Egy törékeny kicsi lányról, aki az 1930-as évek végén, a jólnevelt kisasszonyok számára előírt feladatok gyakorlása elől felmenekült a ház tetejére, bekucorodott a kémény mellé, hogy zavartalanul olvashasson. Tudta, hogy édesanyja oda biztosan nem viszi utána a hímzőkeretet, a stoppolófát, a számára tökéletesen érdektelen, azonban egy illemtudó ifjú hölgy számára nélkülözhetetlen eszközöket.

Ott igazán boldognak érezte magát. 
 
Senki és semmi nem támogatta őt abban, hogy életében az irodalom, s a művészetek töltsék be a legfontosabb szerepet, s mégis úgy hozta a sors, hogy felnőttként, neki kellett bevezetnie kislányát az írás, olvasás rejtelmeibe. Végre azzal foglalkozhatott, amiben a legnagyobb örömét lelte, a szavak szépségének átadásában. 
 
Ezt senki nem tudta nála nagyobb szívvel tenni, hisz tudta, hogy mit jelent elmerülni az olvasás csodájában. Nem pusztán a betűk hibátlan alakítására tanította meg kislányát, hanem megmutatta neki a szavakban rejlő szépséget. A szépen formált betűk varázslatos világot tártak fel a mindenre nyitott “hölgykezdemény” számára. 
 
Az anyuka elszántságának eredményeként kislánya minden szöveg szerelmese lett.
 
Olvasott az utcán járva, fának, villanyoszlopnak ütközve, iskolába menet, buszon, a céllal ellenkező irányba haladva, nem szállt le a megfelelő megállónál, mert annyira belemerült minden szóba, ami csak elé került. Olvasott a gimnázium első padsorában, s további, az emberi fantázia határait feszegető helyszíneken.
 
Barátaival titkos köröket alkottak, ahol Juhász Ferenc, Nagy László verseit olvasták fel egymásnak, s meg voltak győződve arról, hogy hatalmas tettet hajtanak végre, ha úgy tetszik, irodalommal lázadtak a fennálló társadalmi rend ellen. Előadásokat tartottak gimnáziumok osztálytermeiben, amelyeket esténként csak nekik nyitott ki a portás, valamelyikük poszterekkel teli “panelszobájában”, udvarokon, tábortűznél. Tették mindezt abban a szent hitben, hogy ők valami  “boldog” , titkos összeesküvés részesei, s nagyon fontos küldetést hajtanak végre. 
 
Bátorságuk betetőzése az volt, amikor egy iskolai ünnepség szövegébe -a gondos cenzúra ellenére- belecsempészték Juhász Ferenc Himnusztöredék című versét.
 
“ Emeld fel fejedet büszke nép,
Viselted a világ szégyenét
Emelkedj magasba, kis haza
Te, az elnyomatás iszonya
Emeld föl szívedet nemzetem,
Lángoljon a világegyetem! “
 
A “Petőfi Sándor szívén állva“ sorainak elhangzásakor már tapinthatóvá vált a csend, az ünnepély helyszínéül szolgáló moziterem soraiban. 
“ Igen: Petőfi Sándor forradalmár és politikus. És ez csak egyféleképpen érthető. Szebben is mondhatom: költő a politikában, forradalmár a költészetben.” 
.........küldetéses költő volt, sorsos költő, költő a forradalomban, aki hitt a költészet megváltoztató, létet-formáló erejében és hatalmában.”
Mondta ezt Juhász Ferenc abban a korban, amikor az irodalomtól sok mindent vártak el, csak azt nem, hogy bármit is megváltoztasson. 
 
Megúszták.
 
Mivel a most már kamasz lánynak csodálatos magyar tanára volt, aki értékelni tudta szenvedélyét, egyenes út vezetett a “szóhasználók”  egyetemére.
Felnőttként pontosan tudta, hogy tovább kell adnia azt a szenvedélyt, ami a mindennapjait “mozgatta“.
Sokáig küzdött azért, hogy méltó legyen ahhoz az emberhez, aki megtanította őt a szótagok egymáshoz illesztésére, s ahhoz a pedagógushoz, aki elindította azon a pályán, amelynek szépségeivel, nehézségeivel azóta is minden nap megküzd.  
 
Az induláskor sokáig hitt abban, hogy az irodalmi alkotások szépségét úgy kell közvetítenie, hogy közben az elvárható legtöbbet átadjon abból, amiről úgy gondolta, hasznos lehet a majdani megmérettetéseknél. Küzdött azért, hogy minden fontos információ birtokába juttassa befogadásra kész tanítványait: történelmi háttér, stílusirányzat, ars poetica, versszerkezet, rím és ritmusképlet, költői képek, alakzatok.... Ezen törekvése sem volt egészen hiábavaló, mert nagy hévvel tette, és magával tudta ragadni hallgatóságát.
Neki hiányzott valami. Az oly sokszor feltett kérdésre szeretett volna választ kapni, s azt továbbadni, hogy mindez, így “ együtt ”, miért szép? 
Miért hat ránk, illetve miért nem? 
 
A szavakban rejlő erőt kereste, amelyeknek jelentőségét mindennél többre becsülte.
 
Mitől olyan szép, s páratlan egy verssor, mitől kúszik gondolatainkba, szívünkbe, zsigereinkbe? Mi rejlik például Radnóti Miklós Tétova óda című versében, amitől reprodukálhatatlan? Mitől megismételhetetlen, s olyan gyönyörű ez a két verssor? 
 
“ Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.”
 
Hogyan lehet megtalálni azt a hívószót, amely egy-egy irodalmi alkotás szépségének megértéséhez hozzásegít? Lehet, hogy kell hozzá egy festmény, egy zenemű, egy dal..... Kell hozzá Liszt, Chopin, Csajkovszkij, Monet, Van Gogh, Klimt.
Mitől válik egy szokatlanul egymás mellé illesztett szókapcsolat, egy verssor olyan “erejűvé”, amitől beleremegünk, s könnyeket csal a szemünkbe, tartalmától függetlenül? 
 
Óriási adomány, ha ezt az érzést az ember más népek nyelvén is megélheti, átélheti. 
A legszebb nevű német költő, Rainer Maria Rilke “hangzó” szavai olyan hatással lehetnek ránk, mintha magyarul csengenének.
Shakespeare gyönyörű sorai egy olimpiai megnyitó ünnepségen éppoly megindítóak, mintha a Globe-ban hangoznának el. 
 
De nincs szebb annál, ha egy szózuhatag az anyanyelvünkön kápráztat el minket.
“ és sehol egy tiszta- tiszta csillag, valami hűvös fölszakadás,
mintha tinta- kacskaringós, tinta-csipkeláz itatóst tépne szét a magasság: 
ilyen vagyok most! ” / Juhász Ferenc: Élni! Élni! Élni! /
 
Nincs annál szívmelengetőbb érzés, mint amikor egy tanítványunk nekünk ajánlja első könyvét a következő gondolatokkal.
“ Annak az embernek, aki már akkor tudta, hogy ezt elérhetem, amikor én még álmodni sem mertem róla! Köszönöm! “ 
Ez a köszönet annak a kislánynak szól, aki hat évesen felmászott a ház tetejére, s bekucorodott a kémény mellé, hogy háborítatlanul olvasni tudjon: 
az Édesanyámnak! 
 

Kommentek