Molnár Judit: Körbeért évszakaim

Új naptárak, új idők, új munkák, fontos dátumok, lefoglalt időpontok, születés- és névnapok, évfordulók, ismétlődő feladatok... régi emlékek... mind egy helyen.
Asztali naptárak, határidőnaplók, számítógépes és telefonos emlékeztetők, táskában lapulójegyzetelni valók. Az év első napjaival készen állnak arra, hogy velük együtt igazgassuk majd a következő évünket. Én is átírtam, beírtam, aláhúztam, új fejezetet nyitottam, dossziéba hajtogattam. Egy délutánt ezzel töltöttem... és közben csak Margit mamám egyszerű fali naptárát láttam magam előtt.
 
December utolsó napjaiban megérkezett hozzá a Nők Lapja. Alig vártuk, hogy a postás letegye az előszobaasztalra. Nem jött tovább, csak éppen benyújtotta a szép karácsonyi képeslapokkal együtt. Azonnal a közepénél nyitottuk ki az újságot. A dupla oldalon elmaradhatatlanul követte az évek múlását a naptár. Ügyesen kihajtogattuk a két kapcsot, ami az összes lapot egy köteggé fogta és kiemeltük az aktuális díszes, színes oldalt.
 
A konyhában a szék fölé egy kis falipolcot szerelt nagypapa. Női kezek szép csipketerítőt horgoltak rá és ezen állt a rádió. Alatta a hófehér falon négy rajzszöggel tűzve a falinaptár,éppen vállmagasságban. Aki oda leült, szemezgethetett az aktuális időpontokból, mi gyerekekpedig a különleges nevekből. Ábel, Genovéva, Titusz... kezdtük januárral, Ajtony, Matild... folytattuk tavasszal és jöttek a Titanillák, Ellák, Lukréciák.
 
Különleges nevek, egyszerű élet, változó naptár, cserélhető évek. A fontos családi dátumok imakönyvbe, vagy a szekrényajtó belső felére lettek tintaceruzával „örökreírva”, mint nagyszüleim: Géza született 1901, Margit született 1911-ben, egy másik szekrény másik ajtaján József született 1907, Mariska született 1912... ezek az ajtók sajnos régen bezárultak, de a mi családi kalendáriumunk rubrikái még őrzik őket... és egészen biztos, hogy egész esztendőben elkísérnek bennünket... nos, akkor kezdhetjük is az évet... Ábel, Genovéva, Titusz...
 
(Ma, január 1-én itt Budapesten reggelre végre csend lett, eldurrogott minden petárda és tüzijáték.)
 
Akkor minden lelassult kicsit. A mozdulatok egyszerűbbek, a hangok mélyebbek lettek és mintha messzebbről jöttek volna.
Mi a meleg konyhában ültünk. A közeledő léptek nem hallatszottak, csak a megérkezés zajos pillanatai. Krrr... krrr... karcolt a fémfonatos sárkaparó a talpakon és a bakancsok tompa, ütemes dobbanásokkal, a házhoz vezető két lépcsőn szabadultak meg a maradék hótól, aztán a széles ajtómélyedésből előkerült a seprű egy végső tisztításra. A cirokszálak szépen sorbanelvégezték a dolgukat, szcrrr ... szcrrr...szcrrr... és már jött is egy közelebbi hang. Mély kattanással nyílt a bejárat és mintha csak egy visszhang lenne, hallottuk ahogy becsukódott. Az ismert halk surrogás következett, az előszobában néhány apró rázással lehullott a már olvadó hó a nagykabátról, kalapról, végül csattant egyet a két lendületesen összecsapott kesztyű.
 
A konyhaajtó üvegén át, a horgolt függöny virágai között már láttuk is, hogy Géza papa megérkezett. Letette a hegyen teletöltött boros demizsont és megállt a konyha ajtajában. Hideget és télillatot hozott a ruhájával.
A sparheltez lépett, a körbefutó fémrúdra tette fázós kezeit és onnan nézett hátra ránk,gyerekekre. Mosolyogva sorolta.
 
A kerti kaput kiszabadítottam. Ki tudtok menni az udvaron keresztül, mutatta egy rövid kézmozdulattal és fejbiccentéssel az irányt. A réten mindent hó borít. A nagy tócsa a zsombékosnál befagyott. Le kell tisztítani kicsit és már lehet is csúszkálni, korcsolyázni. A fészerben találtok szenet és kikészítettem egy régi fazekat. Sárgarépát kérjetek nagyanyátoktól... és a söprűjét el ne vigyétek ám, keressetek mást a hóember kezébe!
 
Jöttek is hamarosan a barátok, a városi-falusi gyerekek, húztuk a szánkót, görgettük a havat, csikorogva nyitottuk a kertkaput. Felgyorsult minden. A téli hangok hirtelen más, ütemesebb dallammal csendültek... és a ragyogó, érintetlen hófehér tájban már a mi színes, élénk ricsajunk segített a szélnek, hogy arra távolabb... halkan borzolja a havat.
 
(Ma, január 8-án itt Budapesten a bejáratunk mellé támasztottam a szánkót. Várom a havat!)
 
A konyhában mindig meleg volt. A vastag falú ház belső, mély ablakdeszkáin a kimustrált, piros színű, lyukas lábosok friss földdel feltöltve várták, hogy öregjeink elvessék az ősszel gondosan szárított paradicsom és paprika magokat.
 
Fajta szerint kis tasakba kerültek szeptember környékén. „Gyere lányom! Te jól látsz. Írjad astaneclira: fehér vastaghúsú paprika... piros édes paprika... kosszarvú paprika... pücsök paprika... paradicsom...” mondta Margit néném és én gondosan elláttam megkülönböztető feliratokkal a zacskókat, beleszórtuk a magokat és utána hónapokig a kamra mélyén várták, hogy egy újabb élet születhessen majd belőlük, ha eljön az idő. Tél végéhez közeledve aztán elővették őket és a zománcos edényekben föld alá kerültek. Kaptak egy kis vizet és már nőttek is. Ahányszor megérkeztünk látogatóba, annyiszor simítottam végig tenyeremmel a dús zöld „veteményesen”. Minden héten kicsit nagyobbak lettek. Először, mint a fű, csak apró zöld hajtásokat hoztak, aztán kis idő múlva pici, vékony, törékeny száracskán elágazott két levél. Sokszor a csúcsát még a kinyílt maghéj összefogta, mert annyira gyorsan bújt, hogy lepottyanni sem volt ideje. Hamar megnyúltak és akkor óvatosan, földdel együtt csoportokbanszedtük ki őket, aztán pohárkákba ültetve egyesével erősödtek kicsit, hogy a tavasz meleg napjain a végleges helyükre kerülhessenek a kertben.
 
(Ma, március 1-én a magok elvetve. Itt Budapesten próbálom a saját vidékemet megteremteni.)
 
Nagymamáim húsvét közeledtével tojás felhalmozásba kezdtek. Mindennapi beszédtéma volt, hogy hány tyúk tojt és lesz-e vajon elég sonkához való, festeni jó a nagy ünnepre. A spájzban állt egy szép szecessziós forma kétajtós szekrény. Egyik ajtajának betétjét nagyapám szúnyoghálóra cserélte. Ebben a jól szellőző részben tartotta nagymama egy hosszúkás fonott gyékénykosárban a tojásokat, de egy idő után már a kamraasztal kerek vesszőkosarában isgyűltek a szép nagy, egészséges darabok, aztán amikor az is megtelt, - mert megtelt mindenévben - akkor a piros vájlingba is került belőle bőven. Mire mi unokák megérkeztünk, már halmokban állt, várva, hogy megfessük őket, hogy a kertben elrejtett fészkek megteljenek velük és a szentelt sonka mellett elfoglalhassák a helyüket.
 
A tyúkok sosem pihentek, rendületlenül tojtak és vidáman kapirgáltak a tavaszi zsenge zöld fűben és hogy ők se maradjanak ki a jóból, mi gyerekek szórtunk nekik kukoricaszemeket. Együtt örültünk velük a kertnek, a napfénynek, a természetnek, nagymamáinknak, akik azösszefogott kötényükbe gyűjtött tojásokkal óvatosan lépkedtek a ház felé, hogy teljes legyen a gyűjtemény amikorra érkezik az ünnep és az ünnepre megérkezünk mi is.
 
(Ma, április 13-án itt Budapesten nincsenek tyúkok. Tojást vettem a piacon.)
 
Nyáron gyönyörű színes réteken át vezetett az út a gyümölcsöskertekig. Naponta kisétáltunk, hogy megnézzük érik-e már az alma, a körte és sárgul-e a barack a szőlővel beültetett domb alján. Menet közben belegázoltunk a derékig érő virágtengerbe.
Édesapámmal ilyenkor leszedtünk egy jókora csokorra valót, hogy anyukámat meglepjük vele. Mint általában a gyerekek, laza összevisszaságba rendezve, mindent beletettem. Nekem a gaz lilája is éppen olyan gyönyörű volt, mint a harangvirág kékje, vagy a margaréta üdesége. Hosszú füvek, elszáradt cickafarkak, a vérfű kis bordó feje díszítették a mezei bukétánkat.
 
Úgy gondoltuk, móka nélkül nem adhattunk ilyen becses ajándékot, ezért minden alkalommala szárak közé csempésztünk rejtve egy-egy szál csalánt, hogy édesanyám, ha átöleli a malomkeréknyi virágcsodát, akkor megcsípje egy kicsit. Mondanom sem kell, hogy egy idő után már tudta mire számíthat, amikor közelítettünk felé a szedett-vedett ajándékunkkal.Természetesen a vidám pillanatok kedvéért minden egyes alkalommal felszisszent, mi pedigjót nevettünk, hogy ezúttal is sikerült a közös, titkos tréfánk.
 
(Ma, június 25-én itt Budapesten kigyomláltam a virágoskertet. Csalán kitépve, gondosanvázába rendezve. Holnap jön édesanyám.)
 
Nagymama rétest sütött. A nagy konyhai asztalt középre húzta. Felkötötte hófehér vászonkötényét, ősz haját kendő alá rejtette, még dobott egy darab fát a tűzre és kezét szappannal komótosan megmosta. Kihozta a spájzból a vajsárga, virágmintás bádogdobozt. Tartalmát a szitába öntötte és finoman ütögetve, paskolva áthullott a zománcos keverőtálba a rétesliszt. A halom közepébe keze fejével kis lyukat nyomott. Koppant, reccsent a tojás héja és a fehér kupac közepén már ott is volt a gyönyörű, aranyló sárga sziget. Csipet só, víz és zsír került rá és már utánozhatatlan mozdulataival készítette is a tésztát. Gyúrta, szakította, formálta, amíg megfelelő nem lett, aztán pihentette. Közben elkészültek a töltelékek.
 
Jött a legjobb rész, amit mi gyerekek annyira szerettünk nézni. Az asztalt vászonabrosszalbeborította és liszttel megszórta. Kezdődhetett a „húzás”. A tésztát kézzel kicsit szétterítette, aztán óvatosan alányúlva, ujjbegyeinek párnácskáival, apró lebegtető mozdulatokkal türelmesen nyújtotta. Lassan egyre nagyobb lepel alakult ki. Amikor az asztalon már túllógott és olyan vékonyságú volt, hogy alatta a szőttes piros csíkjait is látni lehetett, akkor mintha fonalat tekerne motringba, úgy szakította le körbe a kicsit vastagabb széleket. Egy kis edényben zsírt melegített és abból kanállal „vizesnyolcasokat” írva, készített helyet a tölteléknek, amit aztán szép egyenletesen elhintett, elterített, vagy éppen „pöttyögetve” kis kupacokban feltett. Ügyes, óvatos mozdulattal a terítő segítségével összetekerte a megtöltött tésztát és már csak a kizsírozott tepsibe kellett beemelni és formára igazítani. A teteje még kapott egy kis kenegetést zsírral, tojással, tejföllel, - ízlés és íz szerint választva - és már be is tolta a forró rembe.
 
Kisülve aztán a sparhelt szélén lapos tálakban a túrós, tökös-mákos, meggyes-mákos, diós, káposztás... na és édesanyám kedvéért az üres rétes melegedett, hogy aztán ropogósan kerülhessen az asztalra.
 
(Ma, augusztus 7-én begyűjtve az „élő emlékezet” receptjeit, rétest sütöttünk. Itt Budapestenmás lett az íze, de megettük.)
 
Esőcseppekkel kopogtatott az ősz.
Ilyenkor már megélénkült a szőlőhegyekben, gyümölcsöskertekben az élet. A pincéknél anagyméretű, sok barátnak, családtagnak helyet adó asztalok, padok a vendégszeretetről árulkodtak. Nekünk gyerekeknek nagy kaland és játék volt jönni-menni ezeken a helyeken.Ismertek bennünket. Szívesen fogadtak, örültek, ha egy kis időre benépesítettük a környéket. Kaptunk mindenhol valamit. Gyümölcsöt, pogácsát, málnaszörpöt, zsíroskenyeret.
Ezekben a pinceházakban közös vonás volt, hogy szinte mindegyiken volt valamilyen felirat, hitvallás, életre szóló jó tanács, bölcsesség, amit nagy lelkesedéssel olvasgattunk.
Géza papa a miénkre édesapámmal azt festette szép nyomtatott és árnyékolt barna-zöld betűkkel: „Jó bor, jó egészség!” „Várlak”.
Pál Feri bátyámék sárga falú pincéjének tornácán szép cirkalmasan írt sor díszelgett: „Igyál betyár, múlik a nyár!”
... és elmúlt a nyár. A pincék mind megteltek gyümölcsökkel, zöldségekkel, illatokkal, a bőség érzésével. Nálunk amikor a szőlő elindult a borrá válás útján a hűvös pince mélyén, akkor már a szüretet maga mögött hagyva a daráló is falnak támasztva várta a következő évet.Az asztalon néhány pohár és kancsó mellé egy maroknyi csipkebogyót tettünk, amit az úton szedtünk. Még nem jó! Meg kell várni, hogy megcsípje a dér. - mondta nagymama. Kiskosárban naspolya, néhány szem dió, gesztenye, papírba csomagolt magok, hagymák, vödörben bab, a keresztgerendán pedig szögre akasztott szőlőfürtök várták, hogy majd különleges csemegeként a karácsonyi asztalra kerüljenek.
Hamar kezdődött a szürkület ilyenkor már és szinte azonnal követte is az éjszakai sötétség. Indulni kellett haza időben, világosban.
Az ajtó bezárása különleges, érdekes varázslat volt. A vaskarikával berántani koppanásig a két súlyos szárnyat. A kulcsot tenyérbe fogni, hogy a szár a mutató és középső ujjak között legyen. Teljesen betolva fél fordulat balra, egy kicsit meghúzni, aztán egy egész kör jobbra és amikor már szinte kipottyan a zárból, akkor még kétszer megtekerni balra – tanított bennünket nagypapa. Nagyon szerettük ezt a titkos mozdulatot, ami a nap végét is jelentette egyben.
De bizony a pincekulcsot szinte mindig kerestük. Kötényekben. kabátzsebekben, kosarakban,vödrök mélyén, biciklire akasztott szatyrokban, spaletták mögött, asztalon, hordók tetején... volt úgy, hogy sehol sem találtunk. Akkor a pince nyitva maradt, de másnap persze előkerült, rendszerint valamelyik ablak eldugott szegletében megbújva várta, hogy észrevegyük.
 
(Ma, szeptember 27-én itt Budapesten a kulcsot az ablakba tettem. Mintha csak nagymama vagy nagypapa hagyta volna ott, hogy vigyázzak rá, soha többé el ne vesszen.)
 
A betakarítás végére maradt a kukoricatörés. Amikor az aranysárga fejek is a góréban voltak,akkor megjelent Jóska papa egy talicska tökkel. A „dércsípte”, szürkés színű sütni való úritököket az istálló félreeső szegletébe rakta, hogy hamarosan forró csemege készüljön belőle a konyhai tűzhely sütőjében. De mi a legjobban azt a pillanatot vártuk, amikor az állatoknak való takarmánytökök is megszabadultak a fél kertet beterítő nagy indáktól éslevelektől, mert mi néhány darabot elvehettünk a kupacból, hogy lámpást faragjunk belőlük. Próbáltuk a legfoghíjasabb és legrémisztőbb arcokat megformálni. Az összes konyhakést,éleset, életlent, kicsit és nagyot is bevetettünk a cél érdekében. Döfködtük, szurkáltuk, vagdostuk a héját és beleztük, kapartuk a közepét. Nyakig maszatosak voltunk. Persze sokszor inkább viccesre, mint félelmetesre sikerültek az alkotásaink. Gyertyát tűztünk a belsejükbe és a kinti nagy kőasztalon fagyoskodva őriztük a fényt. Sokáig figyeltük a sötétben világító lámpásainkat és élveztük a hideg, ködös őszi estéken a saját magunk faragta ünnepet.
 
(Ma, október 31-én itt Budapesten vettünk töklámpáshoz valót. A zöldséges kiírása és elmondása szerint csak Halloween tök létezik. Vitatkoztunk. Faragtunk.)
 
Ilyentájt Mariska nagyanyám házában éléskamra lett az „elsőszobából”. Hűvös és szellős volt. Jutott hely benne padlón, asztalon, sezlonon, vitrinen, komódon. Nem volt baj, hogy tele lettminden talpalatnyi rész, hiszen nem várt ő rajtunk kívül vendéget. Mi meg egyébként is a sparhelt mellett a konyhában melegedtünk, beszélgettünk, eszegettünk, ha ott voltunk. Amikor megérkeztünk, büszkén mutatta az éves termést. Dió, szelídgesztenye, piros alma, birsalma, úritök, hecsedli, naspolya szétterítve, hogy leszáradjon róla az őszi pára-víz. Nyári befőttek, lekvárok, savanyúságok, szörpök, paradicsomlé az asztalon gyönyörűen, csillogón, színesen várták, hogy nagymama elcsomagolja nekünk, mert vinni kellet, mert szeretnikellett... és szerettük is nagyon ősz nagymamát, ősz illatát.
 
(Ma, november 23-án itt Budapesten úgy érzem, nagymamám őszi illata van nálunk. Behoztam egy nagy csokor színes levelet, még egy-két dió is akadt a fa alatt, összeszedtem. A kertben nyílik néhány „elkésett” virág, őket vázába gyűjtöttem, már fáznának biztosanodakinn.)
 
Nagypapa egy szép formás kis karácsonyfát hozott. Éppen akkorát, hogy a kerek asztalra rakva arányosan kitöltse a sarkot a szobában, mi gyerekek pedig gyönyörű csillogást tehessünk rá. Gömbökkel, hóemberrel, krampusszal, arany és ezüst girlandokkal,júdáspénzzel, gyertyákkal és természetesen a rózsaszín és kék papírba csomagolt párban fityegő szaloncukrokkal, amit hófehér cérnával kötöztünk össze előző nap.
 
Gyorsan elkészültünk. Még rá sem csodálkoztunk igazán a fára, amikor megérkezett Laci bátyánk. Agrármérnök volt és ahányszor a nagy terepjáróval leparkolt nálunk, annyiszor került valami elő az Uaz hátuljából. Erdő-mező kincsei, dinnye, kukorica, zöld paradicsom, vadhús... éppen az adott évszaknak megfelelően. Akkor a hóval borított tájból kiszakítva, egy megtermett fenyőfával állt az ajtónk előtt. Szemügyre vette a már kész - bár méreteiben jóval szerényebb - műalkotásunkat, majd vagányságra bíztatva bennünket egy cserét javasolt. Mipersze mindenben benne voltunk, főleg ha róla volt szó. Eközben szüleink és nagyszüleink a konyhában az ünnepi finomságok elkészítésén fáradoztak és mit sem sejtettek abból, ami a ház másik szegletében zajlott.
 
Elkezdtük leszedegetni az éppen negyed órája felrakott díszeket, de unalmasan lassan ment és tartottunk tőle, hogy időnap előtt le is lepleződünk, ha értékes időt vesztünk az aprólékos munkával. Gyors döntéssel kiemeltük a talpból a fát, fejtetőre fordítottuk az ágy fölött és leráztuk róla a díszeket. Így aztán lett egy összekeveredett, soha ki nem bogozható csillogóhalmunk. Órákon át ültünk a kupac mellett és próbáltunk kiszabadítani ügyes kézzel, vagy ollóval egy-egy díszt, ami aztán átkerülhetett a másik fára.
 
Nagyon sokáig tarott az újra rakott díszítés. Szerencsére, mire az ajándékoknak kellett a hely,mindennel elkészültünk. Azóta tudom, hogy a karácsonyhoz kell egy kis türelmetlenség, izgalom, móka és csínytevés.
 
(Ma, december 23-án itt Budapesten két fát is díszítettünk. Az egyik kicsi és vicces, a másik, nagy és csillogó. Már elkészültek egy nappal előbb, nehogy „megcsússzunk” holnapig, ha valamit újra kell gondolni.)
 
Ma, december 24-én az én ajándékcsomagomban hagyományainkhoz hűen egy naptár lapult.
 
(Ma itt Budapesten értek körbe az évszakaim.)

Kommentek