Irodalomban létezni – Díjátadó a FREYWILLE-ben

A FREYWILLE-vel közös irodalmi pályázat eddigi legszemélyesebb értékelése, beszámolója következik. Harmadik éve hirdetünk az irodalom jegyében vers-vagy novellaíró pályázatot itt a Blans-hu-n a FREYWILLE-vel közösen. Harmadik éve olvassuk boldogan a beküldött több tucat anyagot, és adjuk át díjainkat örömmel.

Az idei tél számomra különösen fontos volt, hisz bemutattuk Édesapámról, Juhász Ferencről szóló kötetet és filmet, amit a családommal együtt hoztunk létre egy év alatt. Sok munka, felfedezés, kutatás, öröm és sokszor könnyes pillanat volt számunkra ez az év és a dokumentumok, versek megismerése, levelek olvasása - valamiképp szembesülés volt, újra-megismerése egy szerettünknek: Édesapámnak. Ez adta az ötletet a legutóbbi pályázatnak, azaz hogy a velünk gondolkodók saját örökségüket osszák meg, a családjukhoz kapcsolódó kedvenc emléküket és azt, ma hogy él bennük a tradíció.
 


Eddigi FREYWILLE-s pályafutásom legfontosabb pályázata volt ez a mostani. Anno, amikor összekapcsolódott a munkám ezzel a különleges céggel, a közös értékeket igyekeztünk még szorosabbra fűzni, ezért is kezdtünk bele ebbe az irodalmi játékba, pályázatba. Ahová jutottunk, egészen csodálatos. Talán a mostani, saját érintettségem miatt, de ez alkalommal - a zsűri mellett - mi  édesanyámmal közösen, együtt olvastuk a szövegeket, és sokszor sírtuk el magunkat a meghatódottságtól. Nemcsak azért, mert újra megerősödött bennünk, hogy micsoda értéket hordozunk magunkban, mindannyian, csak elő kell hívni, hanem azért is, mert a velünk játszók, hozzánk pályázók gyönyörű történeteiket megosztották, kiírták magukból. Van, aki recept formában, van, aki nagyapja versét idézve, van, aki vonaton utazva emlékezett a beküldött novellákban. Emlékezett valakire, aki sorsfordító volt az életében, akár olyanra, akit sosem ismert, csak kis noteszét megtalálva, évekről évekre értette meg, ki is volt az apja.
 


A december 3-i díjátadón eredetileg két ajándékot adtunk volna át, de a sok pályamunka közül nehéz volt választani, így végül öt nyertest értesítettünk. Boldogok voltunk, hogy mindenki megjelent a helyszínen, ahol a vendégeket Sztankó Mónika, a FREYWILLE hazai vezetője és Burger Andrea, a Blans.-hu alapítója fogadta velem együtt.




A nyerteseink:


Rédl Andrea - A mindenség szerelmese / Juhász Ferenc kötetet nyerte - köszönet a Helikon Kiadónak

Szokoli Anikó - A mindenség szerelmese / Juhász Ferenc kötetet nyerte - köszönet a Helikon Kiadónak

Szabó Zsóka - egy FREYWILLE kendőt nyert

Molnár Jutka - egy FREYWILLE kendőt nyert


A fődíjat, a Klimt kollekciós gyűrűt pedig Lupsán Lili nyerte.




Elsőként fogadják szeretettel az ő szövegét.

Köszönjük, hogy velünk játszottak.

Juhász Anna

irodalmár


Lupsán Lili: Egy piros borítású kötet


Ha egy számomra idegen emberrel kéne beszélgetnem tradíciókról, az otthonról, biztosan nagyon sok szép dolgot tudnék mondani. Elmondanám, hogy milyen szép karácsonyi emlékeket őrzök, mint például amikor együtt sütöttem a bejglit anyukámmal, én daráltam a diót az asztal sarkához erősített darálóval, közben majdnem leestem a székről, olyan erővel tekertem, a nővérem pedig nevetett az ügyetlenségemen, közben Frank Sinatrat hallgattunk, ahogy szoktuk. Elmondanám, milyen boldogsággal töltött el, amikor apukám végre behozta a hatalmas karácsonyfát, az meg főként, hogy én díszítettem fel, úgy, ahogy én szerettem volna, mindenfajta logika mellőzésével és hogy örültem, amikor csillagszórót gyújthattam. Mintha az évnek csak azon az egy napján, december 24.-én lehetne leemelni a szekrény tetején heverő dobozt, ami a csillagszórókat is rejtette a születésnapokra szánt gyertyák mellett. Minden évben minimum négyszer elővettük a születésnapi ünnepségek előtt legalábbis, én pedig jogosan kérdezhettem volna meg, hogy mondjuk január 27-én miért nem gyújthatunk meg a csillagszórókból is egyet, ha már úgyis levettük a nővérem tortája miatt, de sosem tettem, mert akkor nem volt karácsony és nekem eszembe sem jutott.

Azt is elmesélhetném, gyermekkoromban milyen áhítattal szedegettem össze az előző napokban gondosan kifújt, majd megfestett tojásokat a bokrok alól húsvét hétfőjén, vártam tűkön ülve, hogy a férfiak körülöttünk vegyék a fáradtságot és elmotyogjanak nekem valami nevetséges vagy éppen unalmas locsolóverset, elővegyék a förtelmesen büdös kölnijüket, én pedig zavarodott mosolygások között engedjem, hogy ráfújják a frissen mosott hajamra, amit mindig mindenki megcsodált, hisz göndör, fényes, puha és mindig jó illatú volt, ezeket a napokat leszámítva. Ezek is szép emlékek számomra, de ennél sokkal fontosabb és mélyebb emlékképeket őrzök emlékezetemben a családról, szeretetről és hagyományról. Ezeket nem mesélném el idegen embereknek, sőt, olyanoknak sem, akiket ismerek. Ezeket én tudom és az, aki valami csoda folytán bepillantást nyerhetett életem azon részébe, amelyről kevesen tudtak.

Ha otthonra gondolok, Te jutsz eszembe. Nem a szobám, nem a régi, halvány barackvirág színű párnáim, a hozzá illő ágytakaróval és függönnyel, vagy a képeim a falon. Te jutsz eszembe, ahogy kint ültem idén májusban a kertben, beteg voltam, sötétzöld garbó volt rajtam, de olyan erősen tűzött a nap, hogy kalapot kellett vennem, mert nem bírtam elviselni, ahogy égette az arcom. Épp valamilyen vizsgára kellett volna készülnöm, az államvizsga előtt voltam egy hónappal, de csak ültem a régi, kopott, egyszer még régen fehérre mázolt kerti székben és olvastam. Szabó Magda volt a terítéken, ​Az őz, de csak a feltett lábaimon pihent a könyv, mert a gondolataim egész máshol jártak. Tudtad, mennyire gyűlöltem Szabó Magdát a gimnáziumban, mert érettségi előtt, amikor én lázasan tanultam minden nap, minden éjjel, a magyar tanárom megnézette velünk Az ajtóka​t és én dühöngve mentem haza, hogy csak elpazaroltam 1,5 órát a napomból, mert ez a film se nem volt jó, se nem volt semmi értelme. Akkor azt mondtam, sosem fogom megérteni, miért szereti mindenki annyira a műveit. Azt mondtad, olvassam el az ​Abigélt​, hát nem tettem, azt mondtam, én már biztos nem fogok egy könyvéhez sem nyúlni, annyira megutáltatták velem. Hagytál, hagy forrongjak, hagy lázadjak, tizennyolc éves voltam. Kijöttél hozzám a hátsó udvarra, hoztad a zöld lavórban a tiszta ruhákat, nem láttam őket ugyan, mert kevés volt, de ha azt láttam a kezedben, mindig tiszta ruha volt benne és jöttél mellém teregetni. Nem kérdezted, szomjas vagyok-e, finom volt-e a kávé, aminek még a maradványai a kávéscsészében pihentek. Valójában furcsa lett volna, ha megkérdezed. Ilyen kérdéseket sosem tettél fel. Sosem kérdeztél feleslegesen semmit. Megkíméltél attól, hogy fel kelljen ébrednem a gondolataimból és visszatérjek a valóságba, újra a kezembe vegyem a könyvet és egy-egy soránál megfeszüljenek az arcizmaim, mert annyira erőteljesen eszembe jutnak az emlékei, hogy feleslegesen, idő előtt nem kívántad ezt nekem.


Valójában fogalmad sincs, mekkora megmentője vagy az egész életemnek. Nem csak életet adtál nekem és mindenedet, amid volt, amit össze tudtál nekünk kaparni azért, hogy sose kelljen úgy élnünk, ahogy neked kellett. Olyan dolgokat adtál nekem, amiről nem is tudtad, hogy nekem adtad. Sosem kértél meg semmire, sosem eröltettél rám semmit. Ott ültél és kötötted a téli sapkámat, a mellényeinket, miközben a nappali kellős közepén ugráltam két kihúzott szalag között, a tíz centi szélesre kijelölt részt gerendának képzelve, ugráltam egyik lábamról a másikra, spárgáztam, néha kézen is álltam. Nem a ti szórakoztatásotokra tettem ezt, vagy hogy megmutassam, hogy ezt is tudom, hanem mert ez voltam én, a kislány, aki mindent addig csinált, amíg meg nem tanulta. Sosem kiabáltál velem, hogy álljak már néha a lábamon is, ne csak a kezemen vagy a fejemen, készülök és gyakorlok a tornaversenyekre eleget az általános iskolában, vagy betörhet a fejem, kitörhet a nyakam, ha nem hagyom abba. Te mindig csak ültél és nézted, milyen akaratos vagyok, hogyan érem el azt, amiről elterveztem, hogy meg fogom csinálni.


Ekkor még nem tudtam elég hálás lenni, nem értettem sem a körülöttem lévő világot, sem téged, sem apát, sem a nővéremet, a velem egykorúakat meg főleg nem. Magamat sem, főleg nem azt, mit miért teszek, és te mit miért engedsz, vagy nem engedsz nekem. Olyan szépen és csendesen figyeltél mindig, sosem törtek ki belőled hirtelen érzelmek. Nem sírtál utánam hangosan mikor elhagytalak pár napra valami kirándulás erejéig, akkor sem, amikor minden tavasszal gyulladt mandulával, betegen feküdtem az ágyamban a kopott, elhalványodott Micimackós ágyneművel, amit a mai napig felhúzol nekem, ha hazamegyek hozzátok és tudod, mert hallottad a hangomon a telefonban, hogy beteg vagyok. Nem sírtál, amikor valamit elrontottam, akkor sem, amikor a dolgozatom nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna. Valójában sosem éreztem azt, hogy figyeled minden lépésem és meg kell neked felelnem. Nem kérted, hogy tanuljak többet, vagy javítsam ki azt a természetismeret dolgozatot, amikor a békákból hármast írtam. Elkönyvelted, hogy ennyire tanultam meg, nem is akarok jobbat írni, senki nem fog leszidni, amiért az egyetlen rossz jegyet abból szereztem meg. Rád sosem haragudhattam, mert beküldtél a szobámba tanulni, nem adtál vacsorát, amíg fel nem mondtam a dolgozathoz az anyagot. Ott ültél velem szemben a fotelban, amit még az első házatok legelső bútorai közt vettetek apával, csak azóta annyiszor újra kárpitoztattad, hogy ne vegyék észre, mennyire régi és megviselt darab, közben pedig nézted, ahogy fel-alá sétálgatok a nappaliban és egyensúlyozom a szőnyeg peremén, közben mondom fel neked az évszámokat a dolgozathoz. Nem kérted, hogy adjak számot a tudásomról, ha én nem szerettem volna. Leültethettél volna, hogy felmondjam neked József Attilától a ​Mamá​t, amit olyan szépen megtanultam, vagy Petőfitől a ​Szeptember végént​, amit mindenki közül én szavaltam el a legszebben. Mindig undorodtam az érzelmes megnyilvánulásoktól és te pontosan értetted ezt a tulajdonságom, mert tőled tanultam.


Amikor elmondtam, mennyire tetszett az ​Egri csillagok Gárdonyitól, még biztosan nem tudtad, hogy sosem az érdekelt, ki mennyire volt hősies a történetben, sokkal inkább az, mi lesz Vicuskával és Gergővel.. Akkor, amikor egy évvel korábban elolvastam ​A kőszívű ember fiai​t, mint feladták volna kötelező olvasmánynak az általános iskolában, még én sem sejtettem, hogy utána is az fog megmaradni bennem, hogy milyen jó érzés lenne egyszer hatalmas báli ruhákban forogni a kérők között. Ilyentájt még nem sejtettük, mit fogok kezdeni a fejemben azokkal a könyvekkel, amiket ajánlottál nekem, mert egyszer lánykorodban olvastad őket, biztosan nekem is tetszeni fognak, olvassak Marlene Dietrichről, Sissiről is. Talán akkor kezdted el megérteni milyen világot építettem fel magamnak, amikor Zilahyt kaptam le a könyvespolcról és a ​Halálos tavasz után egy hétig szomorú voltam, pedig még csak 14 éves voltam, mit tudtam én, milyen érzés lehet elveszíteni valakit, akit szeret az ember. Szerintem te már akkor gondoltad, hogy én ott a szobámban, azok között a betűk közt rátaláltam a világomra, amelyet szépen építettem, látszólag egyedül, valójában a te segítségedre. Csak azt tudtam, hogy továbbra sem értem az embereket, főleg nem a fiúkat, jöttek, szerettek, te nézted, ahogy engem szeretnek és én sosem szerettem őket ugyanúgy viszont. Kedves voltam és udvarias, de egy idő után rájöttem, hogy ez nem az, amit én elképzeltem „szerelem” címszó alatt. Miért nem mondtad, hogy ne vágyjak arra, amiről olvasok? Én szentül hittem, hogy jönni fog egyszer valaki, aki pont annyira furcsa és érthetetlen számomra, mint én voltam mindenki számára, abba mondjuk kevésbé gondoltam bele, hogy ez a valóságban mennyire pusztító lesz, ha megérkezik.


Mennyire szeretek még most is hazamenni hozzád, vagy veled tölteni Pesten egy kis időt, együtt. Mindig kinevetlek, mert naiv vagy és túl kedves, annyi szeretet van benned, amennyit nem tudok mosoly nélkül fogadni. Vakon követsz és bízol bennem, hagysz, hogy a fejem után menjek, rángatlak mindenhová: színházba, koncertre, fel a Budai várba, étterembe, piacra. Figyeled, miként állok meg a lábamon, ahogyan annak idején tanítottál, hogy bánok az emberekkel, csodálsz, milyen otthonosan mozgok a nagyvárosi rengetegben és mégis mennyire naiv, gyermeteg és boldog vagyok. Mosolyogsz, hogy mennyire tudok örülni egy-egy kedves virágárusnak, milyen boldogan veszek tőlük virágot, csak mert szeretem és tudom, hogy te is. Mindig veszek neked valami drága arckrémet, pedig sosem használtad egyiket sem eddig. De nem baj, én megveszem, hátha egyszer mégis szeretnéd hogy a kezed ügyébe akadjon egy és akkor eszedbe jut, hogy gondoltam rád. Mosolyogsz, amikor a körúton betévedek egy könyvesboltba, megmutatom, mi mindent vásárolnék össze, ha a világ összes pénze az enyém lenne azonnal. Azon is mindig nevetsz, hogy bár felnőttem, képtelen vagyok megérteni, hogy nem lehet mindig minden az enyém egyszerre, azt meg végképp nem, hogy van, ami nem lesz az enyém soha, akármennyire is szeretném, mert nem tartozik hozzám. A mai napig csodálod, mennyire tudok örülni annak, ha megtalálom azt a könyvet, amit már rég meg akartam venni. Minden könyv megvásárlása előtt felhívlak, megkérdezem, hallottál-e róla, olvastad-e már, ha igen, nekem ugyan tetszeni fog-e, mondd meg. Évek óta olyan dolgok miatt hívlak fel, hogy képzeld el, milyen jó könyvet vettem és haza fogom neked vinni amikor lesz időm, mert tetszeni fog, vagy azzal, hogy nem merem elolvasni a könyv végét, de ne mondd el, mi lesz benne, mert annyira tetszik és te tudod, hogy utálom a dolgokat végig csinálni, a könyveket is éppúgy utálom befejezni. Sosem hívtalak még fel amiatt, hogy vigasztalj meg, mert nagyon fájt amit velem tettek és hihetetlenül megsemmisülve éreztem magam. Tehettem volna, hisz amióta ismerem őt, azóta valahogy megváltozott bennem minden. Tudtad, amint kimondtam a nevét egy évvel ezelőtt, hogy igen, eljött az a pont a lányod életében, amikor semmi védelmet nem tudsz nyújtani neki az elől, ami rá vár. Ha beteg voltam, mindig tudtad, mikor és mit szeretnék enni, innék-e meleg teát, mit néznék a tv-ben. Ha fáradt voltam a sok munkától és tanulástól, szó nélkül jöttél fel hozzám, vetted le a házimunka terheit a vállamról, amit bár magam raktam rá, te büszkén vállaltad át, hiszen olyan voltam mint te, csak akkor álltam meg, amikor már egy nálam hatalmasabb erő rám parancsolt. De akkor, azon a novemberi estén egy évvel ezelőtt ott ültem veled szemben a konyhánkban, lesütött szemmel és hebegtem valamit róla, meg a munkájáról, meg arról, mennyire kedves és engem akar. Te nem kérdeztél semmit, éppen annyit beszéltünk róla, amennyit jónak láttam. Csak ahogy teltek a hónapok, úgy vetted észre rajtam, hogy levegő után kapkodok és akarom, hogy valaki kimentsen ebből, mert én magamat nem tudom. Életemben először meg voltam rökönyödve, nem tudtam mozdulni sem előre, sem hátra. Álltam és vártam, mi fog történni. Azt mondtad, ez volt a legijesztőbb számodra az egészben, ahogy láttad az akaratos, mindent kézben tartó lányodat magad előtt, amint tehetetlenül áll és vár valamire. Sosem voltam még olyan gyenge, mint akkor és sosem volt annyira szükségem rád, mint akkor. Te voltál az egyetlen, aki nem mert kérdezni róla nagyon sokáig. Tél közepe volt, ültél mellettem a kanapén, rejtvényt fejtettél, közben fel-fel nézegettél és a legalkalmasabb pillanatra vártál, majd végre kibökted, hogy apa azt kérdezi, mi van velünk, mit felelj neki. Te nem tetted volna fel önszántadból ezt a kérdést, hát adjak valami választ, mert apának mondani kell valamit. Én mosolyogtam és annyit feleltem: semmi nincs, most már nem kell róla kérdezni.


Tavasszal is ott ültem veled esténként csendben, hallgattuk a kutyák ugatását és az utca zajait, hideg volt, te csak ültél és bámultál magad elé. Egyszer csak elővettem a telefonom és hosszas keresgélés után eléd toltam egy verset egy mappából, amiről azóta sem esett szó, pedig de sokat tudnék beszélni róla és mindenről, amit felidéz bennem! Pilinszky Azt hiszem, hogy szeretlek című verse volt az, elolvastad és néztél rám, miközben lesütöttem a szemem. Nem kérdezted, miért ezt mutatom meg, hol találtam, miért most, miért őrzöm a telefonomban elmentve. Ültél és nézted ahogy a szemem könnybe lábad, én pedig tudtam hogy nézel, azt is, hogy miért, de most, ott, abban a pillanatban ez nem zavart, pedig nem szerettem még előtted sem sírni. Nem tudtam elmondani senkinek sem, mi volt bennem, még neked sem. Hát tettem, amit jónak láttam és megmutattam azt a verset, amit minden reggel elolvastam, amióta megtaláltam. Abban a pillanatban értetted meg, hogy megkaptam azt, amiről te sem tudtad, hogy valójában létezik-e, vagy csak a könyvek szüleménye. Neked nem volt benne részed, téged apa mindig jobban szeretett, te meg tűrted, mert sosem szeretett más rajta kívül, eszed ágában sem volt őt ellökni magadtól, akkor sem, ha nem voltál belé olyan szerelmes és neked nem adatott meg az az érzés, amiért én lesütött szemmel, csurgó könnyekkel ültem veled szemben, szorongattam a telefonom és bámultam még mindig benne azt a verset. Tessék, megkaptam, amire mindig vágytam, ott van a pillantásomban, ott él körülöttem, minden mozdulatomban valaki, akinek minden szavát, apró rezdülését magammal hordozom, akkor is ott volt velem a kanapén, csak nem mondtam el.


Egyszer nagyon megijesztettelek, mert borzasztó állapotban kerültem haza, éjszaka szálltam le a vonatról, kopogtam be csendesen az ajtón, a nyakadba borultam, te enni adtál és én elmentem aludni. Másnap felkeltünk, megkávéztunk, elmentél dolgozni, majd minden megjegyzés nélkül vetted tudomásul mikor délután hazaértél, hogy valószínűleg egész nap sírtam, amíg távol voltál. Néztél rám és értettél mindent, anélkül, hogy bármit kérdeztél volna azon kívül, fáj-e még a fejem, sikerült-e pihennem. Nem kérdezted, hogy a vizsgáim előtt ugyan miért nem tanulok, miért nincs előttem toll vagy füzet. Nem meséltem el neked, hogy azért pattantam vonatra, mentem haza hozzád szó nélkül, mert véletlenül összefutottam vele előző éjjel, vele töltöttem az estét a városban, ami annyira hirtelen jött és úgy szíven ütött, hogy haza kellett mennem, ahol távol lehetek tőle. Tudtad, hogy biztosan keresett amíg távol voltál, hisz mindig megérezte mikor távolodom az egyetlen helytől, ami összeköt bennünket. Valójában egész nap kint feküdtem a frissen nyírt fűbe terített piros-kék kockás pokrócunkon, szorongattam egy könyvet, bele-bele olvasgattam. Az a könyv volt az a Mikszáth regény, amire első olvasás után azt mondtam még régen, hogy hozzá megyek ahhoz az emberhez, akiről megtudom, hogy olvasta ezt a könyvet. Azt gondoltam, nincs ilyen ember, a mai fiatalok már nem olvassák ezeket a regényeket. Te erre pontosan emlékeztél, csak azt nem tudtad, hogy én akkor már tudtam, hogy neki van egy ugyanilyen könyv a polcán és azt is csak én tudtam, hogy mi sosem leszek teljes valónkban egymáséi. Sosem kérdeztél róla, mert pontosan tudtad, mennyire fáj hallanom még a nevét is. Azt is tudtad, hogy ez elkerülhetetlen, túl nagy port kavart az életemben és körülöttem is.


Nyárra már szokássá vált, hogy ültünk a nappaliban és verseket olvastunk felváltva. Én nagyon szeretem Juhász Gyulát, különösen azt, ahogy a Tiszáról ír, de sokszor elszavaltam Tóth Árpádtól az ​Esti sugárkoszorút​, te pedig hallgattad immár évek óta, hiszen gimnazista korom óta rendre csak ezt tudtam kívülről. Mindig találtam valami szép verset.

Mutattam neked Pilinszkyt, Szabó Magda verseit és én olvastam fel neked először Fodor Ákostól. Te mindig szépen szavaltál, cseng a hangod a mai napig, valami különös dallammal szólalsz meg, ha verset kell mondani. Sokra emlékszel még fejből, gond nélkül visszamondod Petőfit vagy Ady-t. Felolvastam neked József Attila ​Kopogtatás nélkül című versét te pedig rám néztél, arra koncentráltál, milyen őszintén olvasom, nem nézek se jobbra, se balra, csak előre, a tekintetem üres és közben gondolkodom. Szépen elmondtam, megdicsértél. Akkor kértél először és utoljára, hogy meséljek róla. Nem kérdeztem, miért akarsz pont most róla hallani, sőt inkább azon csodálkoztam, hogy eddig megelégedtél annyi információval, amit eléd tártam. Meséltem neked olyan őszintén róla, mint még senki másnak, nem figyelve a reakciódat. Ő az az ember, akivel annyira különbözik a világunk és mégis annyira egy, hogy sem egymással, sem egymás nélkül nem tudunk élni. Ha találkozik a kettőnk világa, akkor én sokkal józanabbul viselkedem, mint amikor csak hiányzik. Amikor ott van velem, nem kérek tőle semmit, sőt, magamhoz képest is keveset beszélek, csak létezem és vagyok mellette, érte. Nincs az a pillanat, amikor ne dobogna hevesebben a szívem, amikor meghallom a nevét vagy a hangját. Elképedek, mennyire boldoggá tett azzal, hogy nem tett boldoggá. Nem kérdeztél olyan butaságokat, szerelmesek vagyunk-e, vagy hasonlók. Ha ilyet kérdeztél volna, biztosan furcsán néztem volna rád és ezt pontosan tudod. Olyan szeretettel és odaadással beszéltem neked minden hibájáról, hogy fel sem merülhetett benned, mekkora fájdalom is ez nekem valójában, szüntelenül. Biztos sokkal szomorúbb lettél volna, ha megtudod, hogy sokáig sírva ébredtem fel minden reggel, mert nem akartam elhinni, hogy ez velem megtörtént és én nem akarok tőle semmit, engem hagyjon mindenki szenvedni, olyan édes és olyan émelyítő volt minden gondolatom róla, abba akartam belehalni. Nekem nem kellett találkoznom vele minden nap, nem is bírtam volna, meguntam volna, kiszerettem volna belőle. Miután beszéltem róla, elmondtam neked, hogy semmivel sem jobb ember, mint más, azt leszámítva, hogy ő az egyetlen ember rajtad kívül, akire fel tudok nézni. Te nem is akartál tudni mást, tudtad, hogy ez a tulajdonság mindig hiányzott belőlem, csak téged tudtalak igazán csodálni. Sosem rajongtam senkiért, aki engem szeretett, azért meg főleg nem. Csak azt tudtam szeretni igazán, aki hagyta, nem jött utánam, nem kért semmire, csak létezett mellettem és hagyott, hagy csináljam a dolgaimat, úgyis ott leszek, ha ott akarok lenni.
 
Így voltunk te és én. Azzal kezdtem el igazán ragaszkodni hozzád, hogy sosem kérted tőlem ezt. Ha azzal nyaggattál volna, hogyan érzem magam, miért nem alszom, miért nem tanulok, miért olvasok inkább ahelyett, hogy emberek közé mennék, miért firkálok vers részleteketgyöngybetűkkel csillámmalbevontfüzetkékbe,biztosannemültemvolnamelléd a lelkemig hatoló költeményeket olvasgatni. Talán te is észrevetted, hogy milyen sokszor mondok neked köszönetet azért, ami vagy. Ha egy dolgot kellene mondanom az életemben, amire büszke vagyok, akkor semmilyen sikerem nem jutna eszembe. Nem él semmi olyan élesen az emlékezetemben, sem tornaversenyen elért jó helyezés, sem a város legjobb sportolójaként állni a dobogó legfelső fokán, sem a legjobb érettségi eredménnyel távozni, még az sem, hogy hibátlanul feleltem az államvizsgán. Ellenben ott élsz te bennem minden nap. Pedig de kevés időt töltöttünk együtt! Mindig dolgoztál, azon fáradoztál, hogy nekünk mindenünk meglegyen, a mai napig csak arra gondolsz, hogy a pénz, amit megspórolsz, nekem milyen jól fog jönni, pedig te is tudod, hogy fogok boldogulni. Nemrég beszélgettünk arról, mennyire nehezen kifejeznem magam, nem tudok igazi érzésekről beszélni, nem szeretem őket mások elé tárni. Akkor is láttad ezt, amikor nyáron bezárkóztam a szobámba, elővettem egy óriási rajzlapot, gyönyörű virágokat festettem rá temperával, valóban szépek és színesek voltak, írtam rájuk sok szép verssort, tényleg szépet alkottam. De elrejtettem. Elrejtettem a szekrényem mögé, hogy se te, se senki ne találhassa meg és ne derüljön ki, mi dúl bennem.
 
Így alakítottunk ki mi ketten egy közös szeretetnyelvet, amely a mai napig kísér mindenhová. Annyira itt vagy velem, hogy olyan, mintha nem 150 km-re laknál tőlem és nem csak havonta látnálak. Itt vagy velem Mikszáthtal, Móriczcal, de őriz mélyen az Égi szekér, a Régimódi történet, a Freskó. Itt vagy velem a szobában, együtt ülünk minden este és olvasunk, írunk virágos fedelű füzetbe arany betűkkel idézeteket, ujjongunk egy szép vers megtalálása alkalmával, sétálunk be minden könyvesboltba és csodálkozunk azon, hogy lehet úgy élni, hogy az ember nem veszi magát körül könyvekkel, de nevetünk, mert nekünk szerencsére nem így kell élni. Tudod, azt tervezem, hogy sokat fogunk még utazni, mert még nem fedeztünk fel együtt annyi szép helyet. Amikor már nagyon öreg leszel, én pedig meglátogatlak, azt is tudom, miből fogok neked olvasni. Hever egy könyv a szobátokban, egy piros fedeles, anyag borítású Ady Endre verseit tartalmazó kötet. Szerintem el is felejtetted, hogy meséltél nekem róla nyáron, mennyire nem szeretted Ady Endrét az iskolai éveid alatt. Ültél bent napokig az irodalom tanároddal tanítás után és próbáltad memorizálni ​A grófi szérűnt,​de nem ment, csak eddig jutottál a felmondásában:
 
Nyár-éjszakán a grófi szérün
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.
Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
 
És itt megállt a világ, nem ment tovább. Tudom, milyen mérges vagy még most is magadra, pedig aközött, hogy megtörtént és hogy elmesélted, több, mint 30 év telt el. Mindig meglep, milyen mélyen őrzöd magadban az érzéseidet, ahogy ennek a kötetnek a történetét is, ugyanis ez volt az a könyv, amit az első albérletedben kaptál a szobaadódtól, miután elmesélted neki, hogy te sosem rajongtál Adyért, ő pedig kinevetett, mert nem hallott még olyat, hogy valaki ne talált volna legalább egy verset tőle, ami elnyeri a tetszését. Odaadta hát neked a kötetet, behajtotta a kedvenceinél, te pedig azt olvasgattad a Pesten töltött pár hónapod alatt, amit mivel nem szerettél, visszaköltöztél vidékre és elkezdted az életed, aminek az eredményeképp most itt ülhetek, hálával és mérhetetlen szeretettel a lelkemben írhatok rólad, Édesanyám. Az az Ady kötet pedig ott fekszik a polcodon, nem sejtve azt, hogy miután elmesélted a történetét nekem, minden adandó alkalommal bemegyek a szobátokba amikor nem veszed észre, leemelem a nagy barna könyvespolcról, ahol egymás mellett sorakoznak a kedvenceid, kinyitom valamelyik behajtott csücskénél, elolvasom a lapon elterülő verseket és magam elé képzellek. Olyankor mindig látlak magam előtt, ahogy a térdig érő kék szoknyádba tűrt elefántcsont színű selymes ingedben ülsz egy szoba közepén az ágyon, kedvesen mosolyogsz a fényképezőgép felé, közben a keresztbe tett lábaidon pihen az egyik kezed, a másikban pedig egy könyvet tartasz. Ezt a képet még nagyon régen találtam meg, el is tettem jól, most is itt van az éjjeliszekrényem felső fiókjában egy karácsonyi képeslap két lapja között, a kézkrémek, csecsebecsék közt. Lehet, hogy te már el is felejtetted azt a képet, ahol közel annyi idős lehettél mint én most és pontosan úgy nézek ki, mint azon a fotón te. Egyszer pedig ide fog kerülni az az Ady kötet is ahogyan ki tudja még mennyi más, amiben benne élsz örökre.

Kommentek