Filmajánló: Tarzan legendája

A Warner Bros. és a Village Roadshow Pictures közös produkciójában elkészült a Tarzan legendája című kalandfilm, amelynek címszereplője Alexander Skarsgård (akit ismerhetünk A tinilány naplójából, illetve a HBO Inni és élni hagyni című produkciójából).

 

Skarsgård filmbéli partnerei az Oscar-díjra jelölt Samuel L. Jackson (Pulp Fiction, az Amerika kapitány sorozat stb.), Margot Robbie (A Wall Street farkasa, illetve a nemsokára a mozikba kerülő Öngyilkos osztag), a szintén Oscar-díja jelölt Djimon Hounsou (Véres gyémánt, Gladiátor), az Oscar-díjas Jim Broadbent (Írisz) és a kétszeres Oscar-díjas Christoph Waltz (Becstelen brigantik, Django elszabadul).

Már hosszú évek teltek el azóta, hogy a Tarzanként megismert vadember (Skarsgård), otthagyta Afrika dzsungeleit, és a polgári módon hangzó John Clayton – illetve, bocs, de britek vagyunk: Lord Greystoke néven talált magának új identitást szeretett hitvese, Jane (Robbie) oldalán. Most azonban ismét felkerekedett, mert hivatalos helyről felkérték, hogy a brit parlament kereskedelmi képviselőjeként térjen vissza Kongóba. Ugyanezen időben és ugyanott tevékenykedik hasonló, de a belga királytól származó megbízatással Leon Rom (Waltz), s kettőjük között – mint az várható volt – súlyos, mondhatni halálos játszma, végletes ellenségeskedés fog kialakulni. (A gonosz természetesen Rom, a naiv, tántoríthatatlan hős meg Tarzan, ki más.)

A gyönyörű és páratlanul izgalmas filmet David Yates rendezte (ugyanaz, aki az utolsó négy Harry Potter-filmet is) Adam Cozad és Craig Brewer forgatókönyvéből, akik a főhőst természetesen az Edgar Rice Borroughs által megálmodott eredeti Tarzan-történetekből vették. A film legendás producere Jerry Weintraub volt, David Barronnal közösen (Cinderella és az összes Harry Pottrerek).

A filmkészítő csapat oszlopos tagja volt még Henry Braham operatőr, az Oscar-díjas Stuart Craig látványtervező (Veszedelmes viszonyok, Az angol beteg), az Oscar-díjra jelölt Ruth Myers jelmeztervező (Emma, Ismeretlen férfi). A film zenéjét Rupert Gregson-Williams szerezte.

A Tarzan legendáját a Warner Bros. leavesdeni studióiban forgatták, a külső helyszíneket pedig – az Egyesült Királyságon kívül – az afrikai Gabonban, illetve az olasz Dolomitokban találták meg.

A filmet a legfejlettebb 2D és 3D technológiával forgatták, és az erre alkalmas termekben IMAX formátumban vetítik majd.

A főszereplők

Még jóval a történet kezdete előtt John otthagyta eredeti környezetét, a vadont, és hibátlan Lord Greystoke vált belőle, aki feleségével, Jane-nel boldogan élte egy viktoriánus angol lord megszokott életét. Skarsgård belegondolt John személyiségébe, s úgy találta, hogy az egykori Tarzan bármennyire is civilizálódott, rejtve megmaradt benne valami az egykori vadember ösztöneiből, ami adott esetben a mélyből előhívható.

Mint mondja, ő a saját egyéniségében is régóta lát valami hasonló kettősséget, s ebből kiindulhatott, amikor a főszerepet magában megformálta – még akkor is, ha a vadság extrémebb formáit azelőtt sosem próbálta. Hiába, ő nem a dzsungelben nőtt fel… (Viszont a film nyújtotta szabadság keretei között állítólag szerint jólesett neki egy kicsit vadulni, ha csak mesterséges díszletek között is.)

Yates már régebbről ismerte a svéd színészt, és mint mondja, egyebek mellett éppen a fentebbiek ismeretében választotta őt Tarzan szerepére. Meg persze azért is, mert a nyilvánvalóan ideális fizikai adottságai mellett az ő színészi tehetségére és emberi érzékenységére volt szükség, hogy a film főszerepét eljátszhassa, s ezt a kétarcú személyiséget teljes komplexitásában mutassa meg a filmvásznon.

Talán csak szerencse, bár lehet, hogy a rendező ezt is előre látta, de tény, hogy a forgatás első pillanataiban kiderült: Tarzan és Jane, pontosabban Skarsgård és Robbie kiválóan passzolnak egymáshoz. Megvan közöttük az a fajta cinkosság vagy kémia, ami csaknem elengedhetetlen, de legalábbis mindenképpen hasznos egy pár szerelmi-érzelmi kapcsolatának hiteles eljátszásához. Még egy rövidebb forgatási szünet után is látszott, hogy a köztes időben egyszerűen hiányoztak egymásnak, s öröm volt látni újra és újra rajtuk a találkozás örömét.

Robbie világosan meg is mondta a forgatás után, hogy számára kifejezetten élvezet volt egy olyan színésszel együtt játszani, mint Skarsgård, és nem kellett semmiféle erőfeszítést tennie, hogy valódi érzelmek látszódjanak rajta a közös jeleneteikben. Amikor már tudta, hogy másnap a történet szerint egy szerelmi-érzelmi jelenetet forgatnak le, úgy várta a munkát, mintha igazi randira készülődött volna…

És ez az érzés kölcsönös volt. Ahogy Skarsgård beszélt színésznő partneréről, kiválóan bizonyítja ezt: „Margot igazán szeretnivaló személyiség, aki felpezsdíti maga körül az életet, elűzi a keményen dolgozó stáb körül a folyamatos, nehéz munka miatt néha bizony leülő hangulatot is. Bevallom, nekem minden alkalommal adott annyi plusz energiát, hogy örömmel, szinte mosolyogva készülődtem a másnapi forgatásra. Imádom ezt a kis ausztrál csajt, aki a szépségével is hitelesebbé tette Jane figuráját.”

Ezután a rendező, Yates már csak annyit tett hozzá: „Számomra Robbie nem csak egy szép, tehetséges nő, aki kiválóan, érzelemgazdagon képes eljátszani egy szerelmes nő, esetünkben Jane szerepét. Nekem az is imponál, amilyen mértékben öntudatos, türelmes, munkabíró – és minden ízében mai, modern jelenség. Az ő személyiségén keresztül is közelebb tudtuk hozni a filmet a nézőkhöz, akik közül a nők magukra ismerhetnek benne, a férfiak pedig a partnerükre, vagy arra a nőre, akit szeretnének maguk mellett látni.”

Robbie azt is megjegyezte, hogy ő egyáltalán nem az a típus, akit Tarzan a hóna alá kaphat, és liánról liánra ugrálva megment a vadállatoktól. „Azt hiszem, nem keveset fickándoznék, és még az is megeshet, hogy egy adott pillanatban én kapnám a hónom alá őt, legalábbis képletes értelemben” – mondta nevetve.

És valóban, a filmben Jane bátran szembeszáll a Christoph Waltz által megszemélyesített főgonosszal is, persze nem úgy, hogy fizikailag lebirkózza vagy egy jól elhelyezett jobbhoroggal a padlóra küldi. De intellektuálisan igenis egy súlycsoportban vannak, még ezzel a szuperokos intrikussal is…

A film harmadik főszereplője, Waltz ezúttal Leon Rom, a belga király által Kongóba delegált intrikus bőrébe bújt. Az ő ördögi terve az, hogy Tarzant léprecsalja, és egy marék gyémántért cserébe ellenségei kezébe adja. (A gyémántokra az átmeneti pénzzavarba került Leopold királynak volt szüksége.) Szóval Rom sunyin meghívja Lord Greystoke-ot, hogy térjen vissza ifjúsága színterére, Kongóba, de nem számol Jane-nel, aki majd szépen átlát az ő ravasz mesterkedésein…

„Elég szörnyű alak ez a Rom, de amikor Jane-nel kerül szembe, benne emberére talál” – mondja erről Robbie. „De ha nem a regényfigurát, hanem a hús-vér Waltzot nézem, amikor megismertem a szereposztást, elsőre meghűlt bennem a vér. ő ugyanis olyan jó színész, valóban született intrikus figura, ám végül viccesen már a tenyeremből evett…”

Waltz nem maradt adós a magyarázattal: „Margot a világ egyik legszimpatikusabb embere, és imádtam vele dolgozni…”

Érdekes egyébként, hogy – ha nem is pont ezekkel a jellemvonásokkal, de – Leon Rom egy, a valóságban is létezett személy, csakhogy a forgatókönyvírók az ő történetéből kiindulva csavartak néhányat az eredeti szerepén és kalandjain. Waltz szerint ez okos húzás volt tőlük, mármint hogy nem találtak ki valami teljesen mesebeli személyt, hanem kibányásztak egyet a történelmi figurák közül, majd utána jól kiszínezték a kalandjait. Szerinte ezzel csak hitelesebbé, plasztikusabbá vált az egész Tarzan legendája-sztori, és neki is könnyebb volt beleélnie magát egy legalább részben valóságos figura szerepébe.

Yates emlékeztetett rá, hogy még a forgatás előtt hosszan elmélkedtek Waltz-cal a szerepről, s a német-osztrák színész egyre komplexebben, egyre színesebben látta a szerepét. Később jó néhány ötletét be is építették a karakterbe, illetve a vele kapcsolatos sztoriba. Ez nem csak szórakoztató, de nagyon tanulságos és hasznos munka volt, mondta a rendező, aki még hozzátette: „Ez nem egy kétperces intermezzo volt, hanem hetekig tartó kemény munka, és közben mi ketten is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, ami talán elengedhetetlen is egy ilyen nagy film esetében.”

A végeredmény meggyőző lett. A rendező szerint Waltz végül olyan mély (talán brit) humort, vagyis inkább iróniát tudott a legváratlanabb pillanatokban is belevinni a szerepébe, amin nem hogy a nézők, de még a stáb tagjai is meglepődtek – ha csak nem ismerték már korábbról is ennyire közelről a nagyszerű színészt. Yates mondta még: „Szerintem Waltz a világ talán egyik legintelligensebb embere, mesteri színész, aki ráadásul igazi csapatember is. Egyetlen filmrendező sem kívánhat nála jobb, hasznosabb embert munkatársnak.”

De nem csak Leon Rom szeretné Tarzant ismét Kongóban látni. Amikor John Clayton még csak ingadozik, hogy elfogadja-e a belga intrikus invitálását, a színre lép egy amerikai, George Washington Williams is, aki szintén biztatni kezdi az utazásra, persze nem ugyanazon okból. A Samuel L. Jackson által megformált, valaha a valóságban is létezett figura valójában a saját „expedíciójához” keres úti és segítőtársat az afrikai ügyekben járatos brit lord személyében.

Az obsitos katona, Williams ugyanis nem sokkal korábban határozta el, hogy megkeresi saját afrikai őseit. A valóságban egyébként ő volt az első amerikai fekete, aki felkerekedett, hogy meglátogassa az „őshazát”: az újdonsült belga gyarmatot, ahol Leopold a bennszülöttek számára is polgárjogot ígért. Ami pedig a Tarzan legendáját illeti, Jackson végül a film egyik legszerethetőbb figurájává vált, akár úgy is, mint karakter, személyiség, de természetesen úgy is, mint régóta ismert, nagy tehetségű színész.

Valóban betársul Tarzanhoz annak dzsungelbeli kalandjai során, annak ellenére, hogy előre nem is sejti, miféle fizikai és egyéb kihívásoknak néz elébe. Mint Skarsgård később nevetve mesélte, úgy csetlett-botlott az erdei díszletek között, mint valami mai, csak még esetlenebb Chaplin. „De az biztos, hogy rendkívül élveztük a közös forgatást, még a legnehezebb pillanatokban is. Jackson ugyanis mindannyiunkat lenyűgözött a humorával és a professzionalizmusával” – tette hozzá.

A rendező ehhez még hozzátette: „Igazság szerint én már az első pillanattól kezdve rá gondoltam, amikor a fekete amerikai úriember szerepére kerestünk színészt, hiszen ő a világ egyik legjobbja. A tehetsége és a mély humanizmusa mellett számomra a humora talán a leglenyűgözőbb. Nem is nyugodtam addig, amíg rá nem vettem, hogy vállalja el.”

 

Kategóriák: Kult

Kommentek