Beavatás

Fulladoztam...
Próbáltam tartani
a hosszúlépést,
de kibuggyant számból falatnyi sugarad
és napperzselt bőrömön végigcsorogva
Rorschach- tesztet csapott ingemre
a villányi kakasrozé.
A Szent György - hegy meztelen
trónszirtjének színe vérszilvába váltott
és kulcscsontom medréből
sóskeserű olívát csipegetve bámultad
ezt a tünemény parádét.



Nem hiányoztál.
Pedig fülledt csönd
lihegett fülembe, majd
szokásszerint felzakatolt
Arakhné rokkája s dobhártyámon
visszangzott a taposás üteme.
Nyöszörgött a fonókerék.
Én hevesen bontani kezdtem a szálakat-
mindazt még köztünk
"meg sem" - és a
forró, balzsamos levegő
marni kezdte szememet, majd
homlokomba szökött a szénsav és
jádehomályba borított mindent
a Balaton vizének iszonyú tömege.



Te Láttad.
Hagytad, hogy a szent szörny
utat törjön magának a víz alatt
és roppant indákkal fonja körül
egész testemet;
belém hatolt a méhemtől
a tüdőn át egészen a szívig,
hogy a máj epezöld,
iszapos váladékaként
kiszakadjon az összes gyász -
anyáim fájdalma
szerelmeim fájdalma
a meg nem született gyermekek fájdalma -
majd izzadt pánik karoljon át
s centiket szorítva bordáimon
roppanás előtt szüljem meg
gyomrom árnyékat,
S mint újszülöttet szerelmes anya,
magamat ölelve hulljak
részeg katarzisban
a kákahabos fűre.



Láttad.
Akkor karodba vettél
és bementünk a házba.
Óvatosan kigomboltad boráztatta ingem
és azzal pólyáltad lelkem fáradt darabját,
hogy gondosan a polcra tudd tenni pihenni.
Komótosan segítettél beszállni a kádba ;
Hercegnőt gondolába,
Vizet zubogtattál - én sírtam,
s míg cigarettád tövigégett
én beszéltem-
már nem tudom miről,
csak magamnak bizonyságul,
hogy túléltem -
aztán kiszálltam,
Te puhán megtöröltél,
s a szertartás végén
hintába fektettél.



Idő és tér nem voltak.
Auratestet szőtt a gondolat-
a miénk volt, ahogy egybeolvadt és
mágnesbábokként lebegtünk
egy kifeszített hálón,
míg a különös transz végetért.
A Hold is a falakba bújt,
és csillagok sem mertek hullani az égből.
Aludtak a bolygók.
S mi éberen és vigyázva
álmodtuk, hogy
-táltos üstökösök-
Átkelünk a múlás aranykapuján,
S elérve a magunk csírájáig
a teremtés forró
sötétjét tapintva új világot alkotunk
Egymásból Hárman; Te én és Mi.



Vagy egyesegyedül Isten.



Földesi Ágnes Villő 

Kommentek