Schuster Barbara: Richter Aranyanyu díj egy év távlatából

Ötödik éve követhetjük állandó figyelemmel Rácz Zsuzsa író és a Richter Gedeon Nyrt. közös, nőket érintő, értük szóló Richter Aranyanyu Díj pályázatait.

Szeretem néha elnézegetni azt a fotót, amit az egyik legkedvesebb kolléganő-barátnőm készített a díjátadó estéjén, kezemben az üvegszoborral. Eszembe jut az akkori felfokozott hangulat: hirtelen, alig húsz perc alatt nagyjából annyi „interjút” adtam, mint addigi és valószínűleg későbbi életem folyamán összesen, a kísérőimhez nem tudtam odajutni, a családomat sem értesíteni a történtekről, mindenhonnan csak gratuláltak, megszorították a kezem, rám mosolyogtak. A fotóhoz - amit természetesen azonnal posztoltunk alapítványunk oldalán - annyi lájk, gratuláció, s kedves hozzászólás érkezett, hogy ma is meghatódom: hányan kísérték figyelemmel a nevezést, a kampányt, s figyelik a munkánkat.

 

Az ezt követő időszakból a legintenzívebb emlékem, hogy rengeteg sajtómeghívást kaptam. Tőlem, személyesen, távol áll a szereplés, saját magam előtérbe helyezése, de mindebben természetesen lehetőséget láttam, hogy a munkánkról, a gerincferdüléses páciensek ügyéről beszéljek, s ily módon minél több érintetthez elérjünk. Így történt viszont, hogy néhány hét alatt már-már zavarba ejtő módon átszőtte a mindennapjaimat is az a szó: Aranyanyu.

 

Sok privát élethelyzetben előkerült.

A kisboltban a kedvenc pénztárosom szinte szégyellősen kérdezte: „Ugye láthattam Önt a TV-ben nemrég?” (Ridikül).

Amikor eladni készültem a lakásomat, az ott járt érdeklődők vidáman hívtak fel, hogy hazafelé a benzinkúton rólam olvastak az egyik újságban (Stílus & Lendület), ugye az én vagyok? (Nem tudom van-e összefüggés, de végül megvették a lakást).

Illetve a legabszurdabb: Január elsején kora délután épp vártam valakire az autóban, kint puhán hullt a hó, s közben – mit volt mit tenni - kollégámat és magamat hallgattam a Kossuth rádióban (Alma és fája).

Emellett természetesen gyermekek, szülők, páciensek, sorstársak, kollégák rengetegen gratuláltak, még az idei nyári táborból hazafelé vezető úton, 10 hónappal később is volt szülő, aki a parkolóban odalépett, hogy személyesen mondhassa el, mennyire örült, hogy én kaptam a díjat.

A felfokozott hangulatot növelte, hogy teljesen véletlenül az elismeréssel szinte egy időben jelent meg az alapítványunk által kiadott könyv, amelynek én vagyok a szerzője.

Amikor tehát nem szerepeltem, akkor dedikáltam…

 

 

 

Mennyi „nehéz teher” gondolhatja, aki most ezeket a sorokat olvassa. Természetesen szó sincs teherről, mindössze arról, hogy hirtelen kicsit több reflektorfény jutott egy olyan ügyre, s benne rám, amelyet jobbára csak azok ismernek, akik érintettek benne. A magam részéről, őszintén bevallom, nem bánom, hogy vége a nagy érdeklődésnek, de talán mindebből kiderül, rendkívüli szeretettel és meleg fogadtatással járt ez az elismerés számomra, amelyért nagyon hálás vagyok.

Ezzel együtt úgy éreztem, mintha egy kis elvárás is támadt volna a munkámmal kapcsolatban, de valószínűleg ez inkább belső késztetés. Még magasabb lett a mérce. Még jobban figyelek, még jobban szeretném végezni, még inkább helyesen szeretném tenni.

 

De ha így közel egy év után visszagondolok, s eltöprengek, mit jelent számomra ez a díj, mit kapok tőle igazán, akkor az a válaszom, hogy leginkább sorsokat. Emberi sorsokat. Olyan embereket, életeket ismerhettem meg, amelyek valódi gazdagodást jelentenek. Mondok néhány példát.

 

Az egyik meghívásom - élő beszélgetés keretében – egy olyan rádióba szólt, amelyről korábban sosem hallottam. RádióQ a neve, s nem tudom, hányan hallgatják, ismerik. Amikor megérkeztem a megadott címre, egy budai ház romos alagsorába, nem voltam biztos benne, hogy jó helyen járok. A beszélgetés azonban tartalmas volt, az érdeklődés valódi. Dr. Litavecz Annával beszélgettem, aki mint kiderült, nem csak az Esélyegyenlőségi Magazin műsorvezetője, hanem gyógypedagógus, jogász, a jelnyelvi tolmácsszolgálat hazai bevezetője, a Magyar Paratriatlon Válogatott szövetségi kapitánya, s aki „amúgy” Ironman versenyeken teljesít. Volt miről beszélgetnünk, abba sem akartuk hagyni. Azt mondta, amikor azon a hideg, nagyon sötét téli estén kijöttünk a budai ház romos alagsorából, úgy érezte, rengeteg elfoglaltsága mellett már nem fér bele, hogy szerelemből, önkéntes alapon ezt a műsort is készítse és abba akarta hagyni. De a Peter Cerny Alapítvány vezetőjével és a velem készült beszélgetés után azt gondolja, mégis folytatja. Ez az egyik legnagyobb bók, amit életemben kaptam. S egyúttal visszaigazolás, sosem tudhatjuk, kire leszünk hatással egy váratlan pillanatban, ezért is kell mindig a legtöbbet nyújtani.

 

Már a díjátadót követő napokban is sokszor mondogattam, nem lehetett véletlen, hogy épp dr. H. Nagy Katalin mellett ültem azon az estén, aki diabetológusként szintén díjazott lett orvosnő kategóriában. A négyéves keresztlányom majd három éve cukorbeteg. Hogy a közhelyeken túl („jól együtt lehet a diabétesszel élni”) ez milyen mindennapi erőfeszítést, küzdelmet jelent, pláne egy ekkora gyermeknél, csak az tudja, aki benne él. Én is csak félve figyelem a barátnőmet, akinek három éve tűszúrással, cukorméréssel, szénhidrát számolással, könyörgéssel, vigasztalással, szép szóval, rábeszéléssel, titokban elsírt könnyekkel és háromóránként megszakított éjszakákkal telik minden egyes napja. S közben azzal, hogy mégis szerethető, csodálatos, türelmes édesanyja legyen Grétinek. Az a tudat, hogy Kati és remek csapata ezekért a gyermekekért, családokért dolgozik, és szinte pontosan ugyanazt csinálják, amit mi a gerincferdüléses gyermekekért teszünk, komoly támogatást és visszajelzést jelent nekem. Könyvüket, a Hétpettyes Angyalokat karácsonyra kaptam meg, sok erőt és jó példát adott. Keresztszülőként még mindig csak birkózom a feladattal és a felelősséggel, nem állok valami túl jól...

 

Balassa Gabriella a gerincferdülés és gyermekvállalás témában hirdetett rendezvényünkre érkezett meghívott előadónként: a mell önvizsgálatának fontosságáról beszélt. Mivel a gerincferdüléses páciensek mintegy 80%-a nő, így magától adódott a felvetés, hogy dr. Kenessey Andrea Aranyanyuval szövetkezünk és egyesítjük erőinket. Gabi és Andi mindketten mellrákból gyógyultak és rendkívül elszánt harcosai a mell önvizsgálatára való figyelemfelhívásnak, a megelőzésnek. S természetesen hitelesek, hiszen kendőzetlenül, nyíltan, egyszerűen adják oda betegségük és gyógyulásuk történetét. Nem azért, hogy félelmet keltsenek, hanem, hogy esélyt adjanak vele, nekünk. Lehet ennél többet? Kell ennél több?

 

(Együttműködés:  a képen látható ortopéd sebészek mind együtt dolgoznak a gerincbetegek gyógyításért /balról jobbra: dr. Kiss László, dr. Jeszenszky Dezső, dr. Szövérfi Zsolt, dr. Ruszthi Péter, dr. Bogyó Csaba, dr. Tunyogi-Csapó Miklós és Schuster Barbara a Vertebra Alapítvány képviseletében)

 

 

Aztán. Mint Aranyanyu, meghívást kaptam a Terézanyu pályázat díjátadójára. A pályázaton irodalmi műveket és alkotóikat díjazzák, idén „Te miért dolgozol?” témában lehetett nevezni. A pályaművekben olyan elemi erővel, őszinteséggel, tabukat ledöntve és határokat feszegetve mondtak el nők mindent magukról, ami csak tiszta csodálatot válthatott ki belőlem. Hát ott aztán volt miért fejet hajtani: a novellákból, rövid írásokból olyan életek rajzolódtak ki, amelyet sokan még elképzelni sem tudunk. Másképp mentünk tovább a rendezvény után. Én biztosan.

 

Az Astellas – Az Év orvosa díjátadó gálára idén márciusban örömteli okból voltunk hivatalosak: az alapítványunk által nevezett ortopéd sebész döntőbe jutott a kategóriájában, ami eleve rangos elismerés. Az az este azonban nem ezért volt különleges. A díjra egy olyan szülőpár is adott jelölést, akik újszülött babájukat veszítették el, s a tragédia ellenére is hálájukat és köszönetüket szerették volna kifejezni a kezelő orvosnak és osztályának az emberséges és rendkívüli helytállásért. Akkor még nem is, csak napokkal később döbbentem rá: ismerem az érintett édesanyát. Az Aranyanyu csapatának egyik helyes, mosolygós, agilis tagja, pár héttel korábban egy rendezvényen váltottunk néhány szót. Megrázott a felismerés, hogy a körülöttünk lévő emberekről néha nem is tudjuk, micsoda történet, micsoda vállalás áll mögöttük, s micsoda emberi nagyság.

 

Én ilyen történeteket, élményeket, embereket kaptam, amióta Aranyanyu lettem. Folytathatnám hosszan. Nekem ez a hozadék. Én így lettem több. Főleg, mert tudom, hogy Kocsisné Birkás Edit, aki engem jelölt a Richter Aranyanyu Díjra, most új filmet készít. Ezúttal Judoról, a Down-kóros fiatal nőről készült művével a Speciális Filmszemlén indul, alkotása azt üzeni: egy kicsit kevesebb előítélettel, mennyivel élhetőbb lenne az élet. Remélem Edit kisfilmje legalább annyira sikert hoz, mint az, hogy tavaly nyáron, a Scoli-tábor után megírt egy levelet. A levelet, a jelölést, ami történetesen rólam szólt, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy milyen kevés is elég. Elég megírni egy történetet, hogy valami elkezdődjön... Tenni kell, adni kell, ezt nem lehet megspórolni.

 

Ezért kedvencem mostanában egy mondat, amit ráadásul szintén egy Aranyanyutól tanultam, s idén gyakran – többek között a Magyar Ortopéd Társaság Kongresszusán, ahol a tevékenységünkről beszéltem - idéztem, mert nagyon igaznak gondolom: ”A szeretet nem (csak) érzelem. A szeretet cselekvés.” Mi ennek szellemében dolgozunk. Tovább.

Kommentek