Levél a lelkiismerettől – Beszélgetés a Terézanyu pályázat díjazottjával, Kaluzsa Mónikával

Minimális időt fordítunk magunkra mi, magyar nők, és a fontossági sorrendünk legvégén sincs más, mint mi magunk. Ezt derült ki a Richter Gedeon Nyrt. Nőnek lenni jó programja keretében végzett kutatásából, és ez ihlette az idei Terézanyu pályázat témáját, a nő és a szabadidő kapcsán feltett kérdést: Kell a nőnek kimenő? A díjazottakkal beszélgettünk.

 

A sok remek pályamű közül, végül 3 közösséget és 12 egyéni pályázót választott ki zsűri.

Most az első helyezettel, Kaluzsa Mónikával ismerkedhettek meg közelebbről.

Kaluzsa Mónika: Levél

„Szóval, édes kedves gyerekem, csak annyit mondanék, hogy ha ezt így folytatod, 15 év múlva a föld alá sajnálod magad, és itt hagysz 3 gyönyörűségesen jó és okos gyereket, meg egy szerencsétlenné degradált férjet. Legjobb esélyedet tekintve: árnyéka se leszel önmagadnak. PONT AZT FOGOD ELÉRNI, amit minden nap el akarsz kerülni: a saját magad és családod összeomlását. Szóval, egyetlen drága Mónikám, kapd össze magadat, és tegyél rendet az időbeosztásodba, de sürgősen, MERT EZ IS OLYAN nálad fiam, mint a fogyókúrád, hogy majd holnap.”

A teljes írás itt olvasható:

http://www.terezanyu.hu

Vidéken élünk a férjemmel és a 3 gyerekünkkel, akik 6, 8 és 10 évesek, tehát még elég ,,kicsik”. Rimóc (Nógrád megyei falucska Hollókő térségében) a szívem csücske, azt gondolom, elég mély gyökereket eresztettünk. A gyerekeink hordják a helyi, méltán híres népviseletet, ismerik a hely ízeit, tájait, szeretik a szabad életet, amit ez a zsákfalu ad számukra, bandáznak az utcabeliekkel, a bokorról eszik a ribizlit és nyáron mezítláb rohangálnak. A férjem mentőtisztként dolgozik, én pedig a 20 kilométerre lévő Nógrádmegyerben az általános iskolában tanítok magyar irodalmat és nyelvtant. Nehéz körülmények között élő gyerekekkel foglalkozom, de nem munkaként, hanem hivatásként élem meg, örömeivel, nehézségeivel együtt. Lokálpatrióta vagyok, szinte minden tevékenységem ezt mutatja, van egy környezetvédelmi egyesületünk, éveken keresztül foglalkoztam gitároktatással (amatőr szinten), és kísértük a szentmiséket gitárszóval. Kapható vagyok minden kulturális jellegű tevékenységre. Ezt szeretem, hasznosnak gondolom, és ha rajtam kívül pár embernek örömet okoz, hát már akkor megérte.

Honnan hallott a pályázatról és mi motiválta arra, hogy jelentkezzen?

Évek óta szemezgettem a terézanyus pályázati kiírásokkal. Vagy a téma nem vonzott annyira, vagy a határidőről csúsztam le, tehát eddig még egyszer sem küldtem be az írásomat. Az idén egy nagyon kedves barátnőm jelentkezett a pályázatra és akkor gondoltam, hogy ha sosem próbálom meg, csak tétlenül vágyakozom, akkor sosem fogom megtudni, érdekel-e bárkit is, a szűk környezetemen kívül, a nézőpontom, az írásaim.

Hogy érintette az elismerés? Régebben is próbálkozott már írással, vagy ezután tervezi, hogy papírra veti még további gondolatait is?

Az írás egy szerelem az életemben. Általános iskolás koromtól szerettem fogalmazást írni, verseket, de mindig csak szűk közönségnek. 2008-ban csatlakoztam egy helyi újság szerkesztőségéhez, a Rimóci Újsághoz, ami egy független falusi havilap, immáron 22 éve folyamatos havi megjelenéssel. Persze a világhálón keresztül nemcsak a saját falumban olvassák, hanem nagyon sok innen elszármazotthoz, ismerőshöz is eljut. Volt saját rovatom, meg persze riportok, interjúk is adódtak, tehát sok minden, ugyanúgy, mint egy nagyszabású lapnál. Ezt a fajta önkéntességet nagyon szerettem, szeretem a mai napig is. Sok pozitív visszajelzést kaptam, szeretik a cikkeket, biztattak, hogy próbálkozzam magasabb szinten is. Évekig forgott bennem, hogy ki kellene próbálnom magamat, és írni valami ,,nagyszabásút”, de valahogy mindig csak terv maradt. És mivel pontosan a kimenőimmel voltam gondban, kapóra jött a Terézanyu felhívás.

Egészen az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy az én írásom lett a fődíjas ebben az évben, villámcsapásként ért, mikor az első sor után rádöbbentem, hogy EZ AZ ENYÉM! Persze határtalanul örültem, és el is gondolkodtam, hogy végig nézve a neves zsűritagokon, mégis csak van valami, amit szélesebb tömegnek adni tudnék, és ezek szerint van valami plusz az írásomban, amit eddig nem tudtam felmérni, hogy mennyire valós. Hiszen a zsűritagok nem ismertek engem, semmit nem tudtak az életemről, a környezetemről, a kinézetemről, és csupán csak az írásomat olvasva hoztak döntést mikor kiválasztották. Én jelnek tekintettem ezt a pályázatot. Ha kapok pozitív visszajelzést, tovább lépek az álmodozás kategóriából, ha pedig egy lesz a sok közül, akkor elengedem, és legalább tudom, megpróbáltam. Persze igyekszem reálisan végig mérni az elkövetkezendő időt, de sok tervem, ötletem van, ebből az első, hogy saját blogot hozzak létre. És persze sok-sok pályázat van még, amin kipróbálhatom az ötleteimet.

Ön szerint „kimenő” kérdése egy olyan témakör, ami méltatlanul van elhanyagolva?

Sok téma van elhanyagolva, mert mi nők, nem merünk beszélni róla, mert nem akarunk a komfortzónánkból kilépni, kerüljük a konfliktusokat, vagy éppen félünk a megítéléstől (elítéléstől?). Éppen ezért kell róla beszélni, sok helyen és nyilvánosan. Hiszen akkor szembesülünk vele, hogy nem vagyunk egyedül a gondjainkkal, nehézségekkel. Mert bizony, ha szétnézünk, csak a ragyogó posztolásokat látjuk, a nyugodt és türelmes anyukákat, az odaadó példákat. De kell, hogy lássuk a másik oldalt is, azt, hogy kinek milyen útja volt addig, míg eljutott a ragyogásig. Kell, hogy lássuk, senkinek nem volt egyszerű, és ez ad erőt, lökést, hogy a vágyainkból valóság legyen, vagy legalábbis megtegyük az első lépést. Az idei téma nagyon közel áll hozzám, ez tagadhatatlan. Én mindig is vállaltam, hogy kell „énidő”, és igyekeztem kiszorítani magamnak, vállalva, hogy mások szemében, ez nem mindig fog jónak tűnni. Szerencsére a férjem személyében méltó támogatóra találtam. Persze némi „harc” árán, de nem lehet okom panaszra.

Mik azok a konkrét dolgok, amik a leginkább kikapcsolják Önt?

Minden, ami a szabadság érzését adja, kirándulás, olvasás, egy kis gombázással egybekötött túrázás, barátnőzés, egy jó koncert. És persze minden, amiben a szervezésmániám kiélhetem.

Hogy nézne ki egy tökéletes, lazítós nap, ha csak Önön múlna?

Ha csak rajtam múlna, a gyerekek iskolába, oviba szállítása után együtt kávéznék a barátnőimmel (természetesen, ha lehetne, elintézném, hogy egy utcába lakjunk mind a hatan), két órát csendesen elszöszmötölnék otthon, a férjemmel ebédelnék (azt, amit ő főzött), beugranék egy-két helyre a faluba, mondjuk a művelődési házba, hogy van-e valami feladat, amibe segíthetnék, elbeszélgetnék mindenkivel, akivel találkozom, végig is hallgatnál, nem nézném az órát, a telefonomat. 8-tól 4-ig elfelejteném az időbeosztást, a határidőket, a csengetés szigorú rendjét. Délután csak a gyerekeké lenne, este pedig meghívnánk a barátainkat egy jó kis bográcsos-lazulós estére. Aztán másnap újra jöhetnek a kihívások, mert úgy érezném, felkészültem.

Mi kell még a nőnek a kimenőn kívül? Mik azok a dolgok, amik Ön szerint nővé teszik a nőt?

Az, amiben megtalálja önmagát. Ha egy nőnek, a kötelező feladatokon kívül, bármibe is öröme telik rendszeresen, azt látni rajta, akkor nő lesz, mert azt a tevékenységet szabadon választja. Legyen az bármi: kertészkedés, sportolás, konyhatündérkedés, tanulás. Szerintem az öröm, a mosoly tesz egy nőt nővé.

Ön szerint miért fontosak a Terézanyu pályázathoz hasonló, női szerveződésekre építő kezdeményezések?

Régen természetes dologként anyáról lányra szállt, hogy hogyan tartsunk össze egy családot, mi a valódi érték, hogyan kell bölcsen szemlélni a mindennapokat, hogyan legyen egy nő erős. Ez ma már nem mindig leshető el családon belül. Sok- sok példát kell keresni, akit követni lehet, akitől tanulhatunk. Van egy idézet a hűtőnkre kirakva, ismeretlen írótól: ,,Ha egész életemben azon siránkozom, hogy nem volt, aki megtanítson engem repülni, az nem segít rajtam, hanem álljak neki én, és tanuljak meg mástól.”

Interjú: Vass Adrienn

Kommentek