“A sport: erő, kitartás, közösség, küzdés, együttműködés” – interjú Sarkadi Krisztina, kerekesszékes maratonfutóval

Sarkadi Krisztina 14 évesen kerekesszékbe kényszerült. Hamar megbarátkozott a helyzetével, aktív életet él, az első női kerekesszékes maratonfutóként egészen az athéni paralimpiáig jutott. Vele beszélgettünk.

„14 éves voltam, amikor leestem a cseresznyefáról. Akkor két helyen eltört a gerincem, de csak részlegesen sérült, ami azt jelenti, hogy bár kerekesszékben vagyok, de egy kicsit tudom mozgatni a lábaimat és egy kicsit érzem is őket. Igazából a baleset után még nem fogtam fel, hogy mi ennek a történetnek a következménye. 14 évesen még nem tudtam, hogy mit szerettem volna csinálni az életben. Így igyekeztem megbarátkozni a helyzettel, hogy ezentúl a kerekesszék ad egy más perspektívát.”


 



Főnixként egy igazán személyes történetet kellett megosztania sok emberrel. Miért vállalta? Fel lehet erre készülni lelkileg?
 
Azt hittem fel lehet, de azért volt olyan pont a beszélgetésben, amikor ezt kétségbe vontam magamban. Alapvetően nem szeretek szerepelni, mindig kérdés nekem, hogy vajon miért lennének kíváncsiak az emberek rám. Nem csinálok semmi extrát, csak élem az életem, és megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Sokszor kellett felállni és újrakezdeni, de ez olyankor nem tűnik fel igazán, csak később, amikor megpihensz, akkor jössz rá, hogy megint túl vagy egy újrakezdésen. Egy-egy ilyen beszélgetésnél, amikor kívülről tudok magamra nézni, akkor döbbenek rá, hogy tényleg ezt is, azt is megcsináltam, és lehet, hogy a példámmal tudok valakinek segíteni, erőt adni. A kérdések nem zavarnak, jó ha vannak kérdések, mert az gondolkodásra sarkall engem is, annak mentén is végig tudom gondolni, hogy honnan hová jutottam.
 
-Mi volt az önelfogadás legnehezebb része? 
 
Szerintem ez egy folyamatos munka, hiszen minden tapasztalással új dimenziók nyílnak meg.
Például felnőtt fejjel tanultam meg valamennyire a pénzkezelést, de ahhoz, hogy ez sikerüljön megtanulni, előbb fel kellett ismernem, hogy probléma, és azt is, hogy míg mások ezt jó esetben otthon látják, kérdezhetnek és kapnak rá válaszokat, addig ez nekem hiányzott. Sokáig magamat hibáztattam és állandóan küzdöttem, hogy jó döntést hozzak, és mindaddig amíg nem tudtam elfogadni magamban ezt a hiányosságomat, addig változtatni sem voltam képes rajta.
 
Ha a balesetemre gondolok, akkor az önelfogadás nem volt nehéz. Egyrészt szerintem elég jó korban voltam ahhoz, hogy még könnyebb legyen változtatni, szerintem egy 14 éves emberke csak ritka esetekben rendelkezik fix elképzeléssel a jövőére vonatkozólag - nekem sem volt konkrét elképzelésem -, emiatt viszonylag könnyebben, gyorsabban tud alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. De nyilván a család sokat lendíthet rajta.
Másrészt nekem a baleset egy lehetőség volt egy egészen új, egy egészen más életre, persze ebben is meg kellett találnom a helyem, de nagyon jó emberek vettek körbe az intézetben, és sokat segítettek.
 
A nőiességem megélése sokkal nehezebben ment, ahhoz kellett a férjem, aki meglátta bennem elsősorban a nőt, aki mellékesen persze mozgássérült is.
Ma már, ennyi idősen, nagy ritkán eszembe jut, milyen jó lenne hegyet mászni vagy táncolni a kisfiammal, a férjemmel, de mindig megelégedéssel töltenek el a lányaim, az ő szuper családjuk, életük, és az a tartalmas élet, amit eddig megéltem. Így bár vannak nehezebb napjaim, alapjaiban azt gondolom, elfogadtam magam.
 


-Mik azok a nehézségek a mindennapok során, amire mi nem is feltétlenül gondolunk a mozgássérültekkel kapcsolatban?
 
Fú ez elég nehéz kérdés, ilyenkor szerintem bele kell helyezkedni a másik ember helyzetébe, hogy pontosabb választ adhassunk.
Alapvetően azt gondolom, hogy amíg nem jön zsigerből, hogy egyenrangú félnek tekintsük a másikat, amíg alá és fölérendeltségi viszonyok vannak még egy üzletben is, addig mindig lesznek olyan helyzetek, melyekben nehezebben boldogulunk. Ami példák vannak, azok régóta meglévő helyzetek, melyek csak lassan változnak. Ilyen a mellékhelyiség használat, ez nagyon fontos a mozgássérültek számára, és ha az épület akadálymentes, de nincs mosdó, az nagy gond, és akkor az épület mégsem akadálymentes. Vagy volt már olyan, hogy fordítva tapasztaltam, fent az emeleten volt megfelelő mellékhelyiség, de felmenni nem lehetett.
Szerintem az orvosi ellátást során is sok probléma adódik. Például amikor várandós voltam nem igazán tudták, hogy mit kezdjenek velem. Az utolsó szülésemnél a lezárt osztályra is bejöhetett a férjem, és ott is maradt velem mert azt hitték, hogy nem tudok egyedül WC-re menni vagy megfürdeni. Persze félreértés ne legyen, nekünk ez szuper jó volt, mert így az első perctől együtt voltunk, de azért az gond ha nem veled beszélnek, hanem a kísérőddel, ha nem kérdezik meg, hogy miben kell segíteni, hanem előre eldöntik, hogy nem vagy képes semmire.
 
-Mesélne egy kicsit a sporthoz fűződő viszonyáról? 
 
A sport... a sport erő, kitartás, közösség, küzdés, együttműködés. Nekem mindezt jelenti.
Sokat tanultam a sportban eltöltött évek alatt magamról, az erőmről, arról, hogy mindig van miért csinálni és küzdeni, hiszen lehetsz napról-napra jobb és kitartóbb is, és ezáltal lépésről-lépésre elérheted a célodat.
Tanultam a végtelen határokról, mely érzés a hegy tetején öntött el, amikor körülnéztem, mielőtt lezúdultam onnan a futószékkel. A mai napig elérzékenyülök, amikor látom az elért sportteljesítményt, hiszen tudom mennyi munka, kitartás, önfeláldozás és erő van az elért eredményekben.
 


 
-Ön szerint mi kellene ahhoz, hogy a társadalom elfogadóbb, nyitottabb, befogadóbb legyen
 
Szemléletformálás! Hogy észrevegyük egymást, hogy rájöjjünk, hogy például a rámpa nemcsak a kerekesszéket használóknak jó, de ugyanúgy jó a kismamáknak, időseknek, babakocsival közlekedőknek is, és sokszor kényelmesebb mindenki más számára is. Hogy a szélesebb folyosók, ajtók, nagyobb terek nekünk segítenek, hogy elférjünk, de szintúgy segítenek mindenki másnak is, hiszen nem kell összezsúfolódni egy szűk helyen. Ezek a fizikai korlátok, de vannak még kommunikációs korlátok is, melyek megoldása szintén nemcsak a fogyatékos embereknek segítség.
Fontos a párbeszéd, és az, hogy meghalljuk, amit a másik mond, hogy rájöjjünk és elfogadjuk, hogy nem vagyunk egyedül, nem kell egyedül megküzdenünk a kihívásokkal.
 
 
-Mit gondol a Richter Főnix kezdeményezésről. Buzdítana másokat is, hogy osszák meg saját történetüket?
 
Mindenképpen, szerintem fontos, hogy tudják az emberek, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül. A példák segítenek a továbblépésben, abban, hogy minden nap akárcsak egy lépéssel előrébb kerüljünk, mert akkor közelebb vagyunk a célunkhoz, a megoldáshoz. A Richter programban résztvevők és a Főnixek mind-mind kiváló példák arra, hogy mindenki hős, és ez a program abban tud segíteni, hogy a hősök megmutathassák az erejüket.
 
 

A Te történeted


A Te életedben is előfordult már, hogy erőn felül kellett teljesítened, hogy egy mélypontról felállj? Ha szívesen beszélnél róla, másokat biztatva ezzel az újrakezdésre – jelentkezz és írd meg a történeted nekünk június 15-ig.
A beérkezett sorstörténetekből a Richter Főnix Közösség védnöke segítségével választjuk ki a bemutatásra kerülő főnixeket.
https://www.richteranokert.hu

Kommentek