“A mellrák is és a párkapcsolati krízis is tabutéma. Valahogy a szégyenkezés érzése párosul vele, pedig sajnos nagyon sokan érintettek vagyunk. – interjú Sárosdy Zsuzsannával

Sárosdy Zsuzsanna házassága válságba jutott. Majd egy újrakezdés után kapcsolatukban megtörtént a csoda, és ismét egymásba szerettek. Ekkor jött a pofon: Zsuzsa mellrákos lett. Nagyon mélyre került és csak azt tudta, hogy végig kell csinálnia. Miután megszületett benne a hála érzése azért, mert életben van, elkezdett igazán boldoggá válni. Sorstársait is arra biztatja, hogy higgyenek a gyógyulásban, törődjenek saját magukkal és értékeljék az életüket.

„Nagyon sok jót kaptam az életben, amit addig természetesnek vettem, és amikor olyan rosszul voltam, akkor jöttem rá, hogy semmi sem természetes.”
 


 
-Főnixként egy igazán személyes történetet kellett megosztania sok emberrel. Miért vállalta? Fel lehet erre készülni lelkileg? A sok kérdésre és a nyilvánosság figyelmére?
 
A környezetemben azt látom, hogy túl sokat szomorkodnak és szenvednek az emberek. Valahogy képtelenek a boldogságra, inkább figyelnek a rossz dolgokra és elsiklik a figyelmük a szépségről és a jóságról. Azért vállaltam, mert reményeim szerint segít rájönni, hogy bár sokszor valóban rútul elbánik velünk az élet, de mindig lehet találni pici kis kapaszkodókat, amik segítségével ki tudjuk húzni magunkat a „mocsárból”, és itt a hangsúly a magunkon van. 
Az az igazság, hogy nem is gondoltam bele igazán, hogy ez mivel fog járni. A nyilvánosságtól egyre kevésbé félek, ez nem egy szerep, nem kell betanulnom, nem tudom rosszul eljátszani. Ez az életem a saját gondolataim, ha netán valaki elítéli, vagy rossz szemmel nézi, azt gondolom, hogy az az ő problémája. 
Az önkéntes munkám során, rengeteg kérdést tesznek fel, sokszor nagyon is személyeset, nem szoktam zavarba jönni ezektől, nem esik nehezemre igaz, őszinte válaszokat adni. Talán mert már fel merem vállalni magam, merek tévedni, merek hibázni, azt gondolom ezek emberi dolgok, amik mindenkivel megtörténhetnek, lehet belőlük tanulni, fejlődni. 
 
-Mi volt a kapcsolatuk újrakezdésének legnehezebb része?
 
Hazajönni, könnyű volt. Újra szerelembe esni a férjemmel? Az is könnyű volt. A nehézséget az egészben az adta, hogy megint választanom kellett. Nagyon, nagyon fájdalmas egy olyan férfit elhagyni, akiről tudom, hogy szeret és számít rám. Azt megélni, hogy megint cserbenhagyok valakit, gyötrő gondolatok sokaságával jár együtt. Életem két igazi nagy szerelmének okoztam fájdalmat, nehéz ezt a terhet cipelni. Szerencsére feloldozást kaptam az élettől, mert olyan nagyszerű emberekkel hozott össze a sors, akik képesek a megbocsájtásra, és ma már ajándéknak tekintik azt, ami történt velünk. Mi mind a hárman fejlődtünk és jobb emberré váltunk, de megszenvedtünk érte.
 
-Mi segített a legtöbbet a betegség legyőzésében?
 
Nagyon sok minden!
Elsősorban a család, a férjem és a gyerekeim. Sokszor gondolom azt, hogy én viseltem ugyan a betegségem kínjait, de ők, akik ezt kísérték hihetetlenül nehéz, nálam jóval súlyosabb terheket cipeltek. Mindezt mosolyogva. Úgy tettek mintha ez semmiség lenne, pedig nagyon nem volt az. Abban az időben derült ki, hogy unokánk fog születni. Mi ez, ha nem arra felszólítás, hogy mindent ki kell bírni, mert vár a jövő!
  Akkoriban szembesültem azzal milyen sok embernek vagyok fontos, mennyi barát vesz körül, a sok- sok kedves üzenetével. Ezekből azt szűrtem le, hogy szerethető vagyok, ez egy új és rendkívüli felismerésem volt.  Nem kell nagyon nagy dolgokra gondolni, de minden apró törődés hihetetlenül jól esett. Hálás voltam értük. Például jött egy csomag kendő egy igaz barát üzeneteként. Annyira meghatódtam tőle, mert gondolt a kopaszságomra, és arra, hogy nem vagyok képes parókát viselni. Ez mind csupa- csupa szeretet és odafigyelés rám. Mások pedig küldtek filmeket és hangos könyveket. Velem voltak a bajban, és ez azt az üzenetet hordozta, hogy én sem hagyhatom cserben őket, van még feladatom, muszáj élnem. 
A testi és lelki kínokat a festésben, rajzolásban vezettem le. Ez egy jól bevált módszerem arra, hogy kizárjam magam a külvilágból, egy tökéletes, relaxált, meditatív állapotba tud elvinni. 
Mindezeken túl, még nagyon fontosnak tartom megemlíteni az orvosaim segítségét. Az első pillanattól kezdve csupa olyan doktor vett körül, akikről csakis a legnagyobb elismeréssel tudok beszélni. Az életemet köszönhetem nekik, rendkívül nagy tudással rendelkező, hihetetlen türelemmel megáldott igazi gyógyítók kísérnek azóta is. Csodálatra méltó, hogy az óriási leterheltségük mellett is képesek igazán nagybetűs emberek maradni. Végtelenül hálás vagyok nekik. 
 


-Mesélne egy kicsit a munkájáról? 
 
Eredetileg cipőtervező voltam, pontosabban könnyűipari üzemmérnökként végeztem. Közvetlenül a betegségem előtt egy német cég magyarországi leányvállalatának voltam a tervezője és a termelési vezetője. Ide már nem tudtam visszamenni dolgozni. Azt vettem észre, hogy túl sok a szabadidőm és kezdek beszűkülni. Bár akkor már önkénteskedtem, de az kevésnek bizonyult, és attól féltem teljesen elbutulok. Ekkor jött a gondolat, hogy tanuljak, így muszáj lesz járatni az agytekervényeimet, és a tudás birtokában jobban sikerül segíteni másoknak. Beiratkoztam az Integrál Akadémia pszichológia szakára, ami a lehető legjobb döntésem volt. Elindultam az önismeret útján, erre minden embernek szüksége lenne, hogy fejlődjön. Elkezdtem megismerni magam, és megtanultam hogyan tudom támogatni mások önismereti útját. Bár ez egy soha véget nem érő folyamat, de utat mutat arra, hogy képesek legyünk boldogabban élni. Így most ez lett az új munkám, másoknak segíteni, mert azt gondolom, mindenki boldogságra született. Mivel nagyon szeretem a művészeteket sikerült a két dolgot összekapcsolnom. A saját magamnak ösztönösen kitalált művészetterápiát most már tudatosan és tudással megalapozott módon alkalmazhatom. Igaz pillanatnyilag kisebb nehézségekbe ütközik ez, a kialakult „vírushelyzet” miatt, hiszen fontos a személyes kapcsolat, de tudom, ahogy eddig is minden akadályt le tudtam győzni, ez is meg fog oldódni, csak nagyon kell akarni. 
 
- Bizonyos témákkal kapcsolatban az a baj, hogy az emberek nem beszélnek róla elég nyíltan, vagy nincs elég ismeretük róla. Az Ön által megosztott történetnek is van egy ilyen dimenziója? Hogyan lehetne ezen változtatni?
 
A mellrák is és a párkapcsolati krízis is tabutéma. Valahogy a szégyenkezés érzése párosul vele, pedig sajnos nagyon sokan érintettek vagyunk. Azt hiszem, ha felvállaljuk és nyíltan tudunk róla beszélni, akkor mások is felbátorodnak és mernek szakemberhez fordulni segítségért. A struccpolitika amit sokan alkalmaznak nagyon káros, nemhogy nem segít, hanem komoly problémákhoz vezethet, mert a baj nem múlik el magától, bármennyire is szeretnénk ezt hinni. Nagyon-nagyon fontosnak tartom a felvilágosítást, és ebben a Richter programok óriási segítséget nyújtanak. Az Egészségvárosban rengeteg ember kap információt, és ha csak egyvalaki is  felismeri a tőlünk kapott segítséggel a problémáját, vagy el mer menni szűrésre, és ezzel talán az életét sikerül megmenteni, már megérte. 
 
-Ön szerint mi kellene ahhoz, hogy a társadalom elfogadóbb, nyitottabb, befogadóbb legyen? 
 
Talán kicsiben kell elkezdeni. A saját környezetünkben. Megmutatni az utat, hogy sokkal jobban járunk, ha jó dolgokra koncentrálunk, és nem mindenben a rosszat keressük. Olyan könnyen kritizálunk, annyira jól meg tudjuk oldani a mások életét. Az én tapasztalatom az, hogy ha kedves vagyok, és mosolygok, akkor ezt kapom vissza. Nem biztos, hogy rögtön, de nem baj. Hosszútávon ez nagyon is működik. Csak egy kicsit kell beleképzelnünk a másik ember helyébe magunkat, és őszintén elgondolkodni, hogy vajon nekünk mindig sikerül-e tökéletesnek lennünk. Akkor máris jóval elfogadóbbá válunk. Az első, hogy magunkban tegyünk rendet. 
 
-Önt ki vagy mi inspirálja? 
 
Én nagyon szerencsés vagyok, a környezetemben sok olyan ember van, akiről példát vehetek. Akikre fel tudok nézni, akik tiszteletet ébresztenek bennem az életükkel, a tetteikkel, a tudásukkal.  Azt gondolom, szinte mindenkitől lehet tanulni, minden ember jó valamiben, csak sokszor saját maga sem tudja. Nekem a boldogság a vesszőparipám, és végtelen örömmel tölt el, ha boldog embereket tudhatok magam körül. 
 
-Mit gondol a Richter Főnix kezdeményezésről. Buzdítana másokat is, hogy osszák meg saját történetüket?
 
Nagyon nemes ügynek tartom. Amikor néztem a Főnixekről szóló filmeket, sokszor elgondolkoztam, meghatódtam, bizony sírtam is rajtuk. Kell, hogy lássák az emberek milyen sorsok vannak, mennyi küzdelmen mennek át mások, és hogyan lehet vesztes helyzetből a legjobbat kihozni, és szárnyalni kezdeni. Abszolút buzdítanék másokat, hogy vállalják fel magukat, nekem nagyon sokat adott ez a program, ahogy így elkezdtem beszélni magamról, rengeteg összefüggésre jöttem rá, ráláttam több mindenre az életemből, ami  most tudatosodott bennem. 
 
 

A Te történeted


A Te életedben is előfordult már, hogy erőn felül kellett teljesítened, hogy egy mélypontról felállj? Ha szívesen beszélnél róla, másokat biztatva ezzel az újrakezdésre – jelentkezz és írd meg a történeted nekünk június 15-ig.
A beérkezett sorstörténetekből a Richter Főnix Közösség védnöke segítségével választjuk ki a bemutatásra kerülő főnixeket.
 

https://www.richteranokert.hu

Kommentek