“A kémia tantárgyon keresztül nagyon fontos készségeket, képességeket, kompetenciákat lehet fejleszteni”

Interjú Balázs Katalinnal, a Rátz Tanár Ör Öletműdíj friss nyertesével.

 

Rátz Tanár Úr Életműdíjat idén 15. alkalommal adták át a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, tisztelegve azon fizika, kémia, biológia és matematika tanárok előtt, akik különlegesen érdemesek a kivételes elismerésre. 

A díjat az Ericcson Magyarország, a Richter Gedeon Nyrt. és a Graphisoft alapította, névadóul pedig a nagymúltú Rátz László Tanár Urat (1863-1930) választották, aki többek között Neumann János matematikust és Wigner Jenő fizikust is tanította a Budapesti (Fasori) Evangélikus Gimnáziumban. Mindhárom alapító sikerének alapja az eredményes kutatás-fejlesztés, amihez elengedhetetlen a magas szintű természettudomány oktatás.

A díjra a közoktatás 5–12. évfolyamain biológiát, matematikát, fizikát vagy kémiát tanító (vagy egykor tanító) tanárok terjeszthetők fel írásban, szakmai és társadalmi szervezetek, az ajánlott tanár tevékenységét jól ismerő kollektívák, kivételes esetekben magánszemélyek által, illetve bizonyos alapfeltételeknek is kötelező megfelelnie a jelölteknek. Az idei díjazottak között van Balázs Katalin, aki 1984, az egyetem befejezése óta az ELTE Radnóti Miklós Általános Iskola és Gimnázium tanára, majd 1995-től kémia vezetőtanára, 2015-től mestertanár.

Mit szól ahhoz, hogy immáron Ön is a Rátz Tanár Úr díjazottak közé tartozik?

Nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy elnyertem a Rátz Tanár Úr Életműdíjat. A pedagógushivatásnak ez a legnagyobb elismerése a természettudományos oktatásban. Külön öröm számomra, hogy akkor kaptam meg, amikor még aktívan tanítok.

Az Ön iskolás évei alatt akadt olyan tanára, aki kivételesen befolyásolta életét?

12 évig az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájába jártam, oda, ahol tanárjelöltként is gyakoroltam, és ahol azóta is, több, mint 30 éve tanítok. Mondhatnám, hogy nem is ismerek másik iskolát - ez azért nem teljesen igaz, mert sok továbbképzést tartottam az ország különböző iskoláiban, de ez nem ugyanaz, mint egy iskolában élni és működni. Természetesen a tanárpéldaképeim is elsősorban a Radnótiból vannak. Volt egy zseniális matematikatanárom, Sain Marci bácsi, sajnos ő már nem él – ő vezetett rá a logikus gondolkodás szépségére, - a mai napig sokszor eszembe jut egy-egy mondata. Kiss Zsuzsa néni, a kémiatanárom, olyan lelkesedéssel tudott egy kísérletet bemutatni, hogy ez átragadt az emberre. Szerencsémre az egyetemen is voltak olyan tanáraim, akikkel a mai napig szakmai-emberi kapcsolatban vagyunk.

Miért lett tanár? Ha nem tanár lett volna Önből, mi szeretett volna lenni?

Az érettségi után inkább kutató biológusnak szerettem volna tanulni. Szüleim beszéltek rá a tanári szakra. Mindketten tanárok lévén, úgy gondolták, hogy több lehetőség rejlik abban, ha tanári diplomát szerzek. A biológia mellé pedig a leghasznosabb a kémia, így választottam ezt a szakot. Egyáltalán nem bántam meg. Volt egy titkos vonzódásom a pszichológia felé is, de ez abban az időben, amikor én az egyetemre felvételiztem, nem volt túl elismert tudomány a környezetemben. Azóta nagyot fejlődött ez a tudományág is, és legnagyobb örömömre a lányom pszichológus lett.

Ön szerint mi egy jó tanár három legfontosabb tulajdonsága?

Nem könnyű a tanári pálya. Nem elég a szakmai-tantárgyi-módszertani ismeret, bár ez az alapfeltétel. Egy pedagógus a személyiségével is jelen van az órán. Ahogy viselkedik, ahogy magyaráz, ahogy gesztikulál, hatással van a tanulókra. Ha a diákok érdeklődését fel tudja kelteni a saját tantárgya iránt, meg tudja szerettetni a tantárgyat, akkor a gyerekek is több mindent elfogadnak tőle, figyelik, hogy miről mi a véleménye – és ez már a nevelés része. Osztályfőnökként sokszor több időt töltöttem a gyerekekkel, mint a szüleik – ráadásul olyan helyzetekben, amikor együtt gondolkodtunk, beszélgettünk valamiről. Látom egy-egy diák belső motivációját, igazi érdeklődését – és ez nem mindig cseng össze a szülői, családi elvárásokkal.

Ön szerint mik a legégetőbb kérdések a magyar oktatási rendszerben? Miket változtatna meg Ön a legsürgősebben?

Az utóbbi néhány évben nagyon sokat változott a közoktatás (vagy újabb nevén: a köznevelés). Nem tartom jónak azt, ami a tankönyvpiaccal történt. Fontos értéke volt az oktatási rendszerünknek, hogy többféle tankönyv közül lehetett választani. Egy iskola meghatározhatta saját magát: egy ökoiskolában vagy egy sportiskolában másra tehetők a hangsúlyok. Jó volt, hogy a tanár kiválaszthatta azt a tankönyvet, amelyikből szívesen tanított. Jelenleg sajnos egyféle kísérleti tankönyvből taníthatunk – vagy tankönyv nélkül. Azt azonban jónak gondolom, hogy nagyobb hangsúlyt kap a módszertan: nem csak az a fontos, hogy mit tanítunk, hanem az is, hogy hogyan. Persze az adott tananyag feldolgozásához meg kell tudni választani a megfelelő módszertani megoldást. Egyre több szó esik a tehetséggondozásról is, ami rettentően fontos.

Mi volt eddigi tanári pályafutásának csúcspontja? Milyen mérföldkövek határozták meg azt, ahol most tart?

Ha végigtekintek a tanári pályámon, különböző szakaszokra osztható. A kezdetekben időt, energiát nem kímélve, nagyon nagy lelkesedéssel fogtam neki a tanításnak. Nem volt „koncepcióm”, nem volt egy vezérelv, aminek a mentén rendszerbe lehetett volna szedni a tanítási gyakorlatomat – egyszerűen azt csináltam, amit élveztem: tanítottam. Aztán egyre több szó esett szakmai fórumokon is a környezetvédelemről, és ez nagyon felcsigázta az érdeklődésemet. Annyira, hogy elvégeztem az ELTÉ-n a humánökológia szakot. Ezután már határozott koncepcióval igyekeztem megerősíteni az iskolában a környezeti nevelést. Így szerveződött a Természetkutató Tábor („Termkut”), aminek most már lassan 20 éve én vagyok a vezetője. Ez egy szakmai tábor, melyben komplex, természettudományos, problémaalapú projektmunkákat készítenek a gyerekek (bár akkor, amikor ezt elkezdtem, még nem tudtam, hogy ezeket a gyakorlatokat így nevezik). Általában terepen dolgozunk, valamilyen méréssel, vizsgálódással kapcsolatos tevékenységet végzünk, és összefüggéseket, magyarázatokat keresünk egy problémára. Egy kollégámmal – aki maga is „termkutos” táborozó volt annak idején - dolgozom együtt, és egy megbízható, kb. 25 fős nagygimnazistákból és öregdiákokból álló ifitársaság tartozik hozzám, akikre minden munkában számíthatok. Közben volt egy mélypont az életemben, amikor a kiégés határát súroltam. Úgy éreztem, hogy az iskola vezetése a szakmai munkámat nem becsüli meg, hogy túl sokat „teszek bele” a tanításba és keveset tudok „kivenni belőle”. Azóta szerencsére megújult az iskola vezetése. Az utóbbi években nagy ambícióval dolgoztam együtt egy ELTE-munkacsoporttal: tanár szakos hallgatók számára írtunk oktatási módszertani jegyzetet, bemutató órákat, továbbképzéseket tartottam és mesterpedagógus lettem.

Milyen tanáccsal látja el diákjait a jövőre nézve, hogyan engedi őket útjukra a nagy világba? Ön szerint mi a legfontosabb, amit egy diáknak el kell sajátítania az iskolában?

Most már hosszú ideje tanítom a kémiát, és foglalkozom a kémia tanításával más módon is. Kialakult egyfajta hitvallásom a tantárgy tanításával kapcsolatban. Egyre inkább látom, hogy mi okozza a tantárggyal szembeni ellenérzéseket azokban, akik nem sikeresek benne. Azt is nagyon jól látom, hogy a kémia tantárgyon keresztül milyen fontos készségeket, képességeket, kompetenciákat lehet fejleszteni, ami ha elmarad, hétköznapi helyzetekben is hátrányt jelenthet. Nem a kovalens kötésre kell emlékezni még 20 év múlva is a diáknak, mert az ismereteket elfelejti, ha nem használja. A kovalens kötésről kell gondolkodnia kémia órán, hogy az absztrakciós gondolkodását, modellalkotását fejlessze, mert ez az, ami megmarad – és lehet, hogy nem is fogja tudni, hogy ezt éppen kémia órán szerezte meg.

K.R.

Kommentek