„Szívmosó vagyok, számomra ezt jelenti a színészet!” – interjú Szőlőskei Timeával 


Szőlőskei Timea: színész, energiabomba, nagybetűs nő a színpadon. Társ, bájos jelenség, és mindenekelőtt nagyon nő a magánéletben is. Kedves - negédesség nélkül, mindig mosolygó - manírok nélkül, és olyan természetesen árad belőle az életszeretet, ahogyan a színpadról és magánéletéről mesél, hogy aki hallgatja, maga is felvidul! De vajon kicsoda ez a sokoldalú színésznő, aki estéről estére megnevetteti, vagy éppen megríkatja a közönséget? Sorsszerűségről, színészi feladatokról, színészlegendákról és a „szívmosók” feladatáról beszélgettünk Szőlőskei Timeával.

A darab előtti készülődés közben tudtunk sort keríteni az interjúra. Míg készül a smink, a beszélgetésünk is egyre több és több réteget kap. Elsőként jön az alapozó és a púder…
 
Fülöp Erika: Jó ideje figyelem a színházi munkáidat, sok-sok darabban láttalak már, és nagyon tetszik a sokoldalúságod, ahogyan könnyedén játszol drámában, vígjátékban, zenés darabban, sőt, különösen az, hogy milyen természetesen alakulsz át akár a mai előadásban is többféle karakterré. Rendkívül érdekes személyiségnek talállak, mégis alig akad rólad információ az interneten. Pedig most már a színház mellett sorozatokban, reklámokban, tehát egyre több helyen találkozhatunk veled…
 
Szőlőskei Timea: Érdekes ez a sorozat-kérdés, mert mivel nem vagyok állandóan benne egy sorozatban, így nem azonosítanak egy konkrét karakterrel, de még így is elmondható, hogy a televízió mennyivel nagyobb ismertséget tud adni, mint a színház.  Még mindig azt tapasztalom, hogy ha elmegyek piacra, és kérek három kiló paradicsomot, akkor egyből felfigyelnek, hogy „jaj, de ismerős a hangja!” Ám ez a televízió hatása, hiszen nagyon sok reklámot is csinálok. Persze, érthető talán, hogy sokkal kevesebben jutnak el színházba, a tévé sokkal könnyebben elérhető…
 
F.E.: Talán nem is ez a gond, ha van egyáltalán… A televízió, mint egy óriásplakát, hatalmas felületet ad, hiszen egyszerre millióknak sugároz. Emellett ott napjában akár többször látják-hallják a nézők ugyanazt a reklámot, egyszerűen belemászik a fülekbe, a mindennapok részévé válik. A színház nehezebb, mert ha el is jut valaki egy évben akár minden hónapban színházba - és akkor már nagyon szerencsés -, akkor is maximum 10-12 darabot lát, és nem nézi meg több alkalommal ugyanazt.
 
Sz.T.: Igen, és emellett nyilván, aki megteheti, több színházba jár, sokféle darabra.
 
F.E.: Bizony! A kvázi nulladik kérdésünk után készültem egy pár „karakterrajzoló kérdéssel”, csak ilyen gyors egyszavasokkal, azt körüljárandó, hogy milyen személyiség vajon Szőlőskei Timi 
 
Sz.T.: Klassz!
 
F.E.: Kutya vagy macska?
 
Sz.T.: Macska.
 
F. E.: Spenót vagy sóska?
 
Sz.T.: Ez nehéz, mert mindkettőt szeretem! De… inkább spenót!
 
F.E.: Ha ruha, akkor színes vagy fekete?
 
Sz.T.: Fekete. Nagyon szeretem a fekete színt…! (nevet!) Ha szín, akkor fekete!
 
F.E.: Munkában film vagy színház?
 
Sz. T.: Színház.
 
F. E.: És szórakozásban film vagy színház?
 
Sz.T.: Film. Mert egyrészt jobban kikapcsol, másrészt, azt vissza lehet pörgetni. Ha valami nagyon tetszik, akkor szeretem többször megnézni, többször átélni ugyanazt az élményt!
 
F.E.: Nyaralásban tenger vagy hegyek?
 
Sz.T.: Tenger! Egyértelműen! Ha újraszülethetnék, akkor tengerpart mellett élnék és delfinekkel foglalkoznék! A karácsony kapcsán is ez az álmom, hogy egyszer tengerpart mellett tölthessük az ünnepeket.
 
F.E.: Akkor az évszak is egyértelmű, hogy tél vagy nyár…?
 
Sz.T.: Nyár, igen! Pedig téli születésű vagyok! Mégis gyűlölöm a telet! Jéghideg mindenem, kezem-lábam jégcsap. A tavasz is nagyon szép, de a nyár és a negyven fok… nekem az az igazi!
 


F. E.: És utolsóként az újévi fogadalom: valós vagy butaság?
 
Sz.T.: Ez érdekes, mert nálam nem fogadalom van, hanem elengedek mindent, amit nem akarok továbbvinni. Van egy kis szertartásom: minden évben december harmincegyedikén felírom egy kis papírra, ami abban az évben tapasztalat volt, lehetőségek, amikkel éltem vagy épp nem, emberek, vagy rossz tulajdonságok, amiket nem akarok továbbvinni. Ezt mind leírom, majd elégetem. Szerintem egy nagyon izgalmas év lesz ez a 2020 – a „húsz-húsz”!
 
F.E.: Úgy érzed…?
 
Sz.T.: Igen! De persze, amikor nem volt ennyire izgalmas a száma a 2019-nek, akkor is megcsináltam, hogy az év maga az legyen! És már akkor is megpróbáltam nem átvinni azt, amit nem cipelnék tovább. Idén mondjuk elég hosszú lesz ez a lista… Nem is tudom, mekkora máglyát kell rakni majd a cetlikből! (Nevet!)
 
F.E.: Az igazán nagyszerű, ha teljesen és szívből el tudjuk engedni ezeket a dolgokat…
 
Sz.T.: Igen, mert igyekszem azt tartani, amit azt hiszem, Müller Péter mondott, hogy „pókerarc és póker-lélek” kell. Persze, ez a legnehezebb, mert pókerarcot tud vágni az ember, de a lelkéből él! Teljesen mindegy, hogy mi a szakmája, de nyilván a mi munkánk még inkább ezt kívánja, és arra predesztinálja az embert, hogy a lelkéből fejezzen ki dolgokat, és érzelmileg tudjon hatni a nézőre. Ilyen szempontból is nehéz ezt megtartani. De úgy vagyok ezzel, még a fogadalom kapcsán, hogy ha leírom, akkor egyben ki is írom magamból.
 
F.E.: Igen, ez biztosan segít, hiszen így az a leírt dolog mégiscsak kap egy kis fizikai testet, és még inkább látod azt is, ahogy ez a megjelenő dolog távozik az életedből.
 
Sz.T.: Igen. Mint ahogyan bevonzani is sokszor úgy lehet dolgokat, hogy leírja az ember, hogy mit szeretne, hogy mi történjen, vagy miben változzon ő maga.
 
Az alapozó után következik a kontúrozás, a jellemző vonások kiemelése…

 


F. E.: Említettem a beszélgetésünk elején, hogy mennyire tetszik nekem a sokoldalúságod a színpadon. Ahogy végignéztem a darabok sorát, amelyekben játszottál, komoly drámákon keresztül a vígjátékokig és zenés darabokig gyakorlatilag mindenben láthatott a közönség. Most leginkább szórakoztató darabokban játszol. Persze, amennyire könnyednek, sőt, olykor könnyűnek tűnik ez, pontosan tudom, hogy az egyik legnehezebb műfaj igazán szórakoztatónak lenni! Ez tudatos döntés most, hogy a vidámabb oldaladat mutatod meg a nézőknek? Vagy egyszerűen így jöttek a szerepek..?
 
Sz.T.: Én kicsit fatalista vagyok, sőt, nagyon is! És azt gondolom, hogy ennek most így kellett lennie, ennek van most itt az ideje. Szolnokon kezdtem a pályámat, ahol mindent kellett játszani: tragédiáktól, vígjátéktól mesejátékig, az operettől a musicalig, minden drámai művet. Ezért nincs hiányérzetem, mert annyi mindent játszottam már. Épp ezért is nincs úgynevezett szerepálmom. Mert ha öt mondatot kapok, akkor én azt is életre akarom kelteni, hogy az a karakter is létezzen, éljen. Nagyon érdekes volt, amikor próbáltuk a Virágot Algernonnak című darabot, és Horgas Ádámnak (a darab rendezője) abban is ugyanaz a koncepciója, mint az Életrevalókban, hogy ott is több karaktert játszom. Életemben az egyik legnagyobb dicséretet Józsa Imrétől kaptam az Algernon premierje után, amikor azt mondta, hogy „az a gyönyörű, hogy karakterenként három mondatot mondasz, de megjelensz 7-8 személyként, és mindegyiknek megvan a maga sorsa. Tudni lehet róluk mindent, csak abból a 3-4 mondatodból.” És azért örültem ennek nagyon, mert valóban erre törekszem: nem én mondok 3-4 mondatot, hanem az a karakter, abban az adott helyzetben.
 
F.E.: Igen, ezt én is tökéletesen így érzem, és ezért is szerettem volna veled most beszélgetni, kicsit megmutatni a személyiségedet, mert úgy érzem, te is azon rendkívül elhivatott színészek egyike vagy, akik ezt soha nem kérnék.
 
Sz.T.: Ez így van. Nem is érdekel, hogy felismernek, vagy nem. Nem foglalkozom vele. Én most háromtól este tízig vagyok színésznő, de onnantól én egy magánember vagyok. Egy ember, aki szeret nevetni, olykor sírni, szeret megélni dolgokat. És azért vagyok a színpadon, hogy átadjak valamit és akár segítsek is az embereknek. Mindig azt szoktam mondani, hogy én szívmosó vagyok, számomra ezt jelenti a színészet! Ez egy közvetítés, és azért vagyunk, hogy annak, aki ott ül a nézőtéren, annak segítséget nyújtsunk, örömet okozzunk, nevethessen, vagy éppen kisírhassa magát, egy kis csoda születhessen az életében, ami csak az övé. Ezért lettem én színész.
 
F.E.: Én is azt szeretem, ha úgy tudok kijönni egy darabról, hogy hallottam benne egy-két mondatot, ami pont akkor, pont nekem szólt, és amit magammal tudok vinni…
 
Sz.T.: Igen, és az a gyönyörű ebben, hogy mindig van egy-két mondat, amit lehet, hogy a színész maga is akkor ért meg, vagy akár évekkel később tudja ő is a maga életére vonatkoztatni. Vagy éppen lehetősége van arra, hogy olyan mondatokat, amelyeket az életben nem mert kimondani, a színpadon kimondhassa, megélhesse.
 
F.E.: Említetted korábban Szolnokot, és azt, hogy onnan indult a pályád. Itt számos művész mellett Törőcsik Marival is együtt dolgoztál, akitől Színész I. minősítést kaptál. Ez hogyan történt…?
 
Sz.T.:  Igen… Habár, nem is maga a minősítés a fontos, hanem az, hogy ő adta…  Ez úgy történt, hogy én pont azelőtt jelentkeztem a főiskolára, ahová nem vettek fel. Azonban akkor volt egy lehetőség Szolnokon, ahol Ladányi Andrea rendezte a West Side Storyt, arra volt szereplőválogatás. Zsédenyi Adriennel, Zsédával, osztálytársak voltunk az Arany János Stúdióban, és megbeszéltük, hogy lemegyünk, ám ő lebetegedett. Viszont egy duettel készültünk volna, így érdekes volt a helyzet… Mégis jól sikerült a válogató, pedig rengeteg jelentkező volt! Bejutottam és onnantól kezdve leszerződtem Szolnokra és jöttek a lehetőségek egymás után. Az első prózai szerepemben rögtön Garas Dezsővel, Darvas Ivánnal és Almássy Évával játszottam… Utána jött a My Fair Lady, ebben játszottam Törőcsik Marival. Szacsvay László volt Higgins, én voltam Eliza. A Színész I. minősítés volt a premierajándékom Törőcsik Maritól, hogy ő, mint vizsgabizottsági tag adott számomra egy tanúsítványt.
 


F. E.: Micsoda hatalmas gesztus ez…!
 
Sz.T.: Bizony… És én még abban az időben voltam fiatal, amikor még Tolnay Klárit láthattam színpadon Agárdy Gáborral, Sinkovits Imrével, Kállai Ferenccel.
 
F. E.: Banális kérdésnek tűnik talán, hogy milyen volt  vele, velük dolgozni? Biztosan kaptál egy-egy olyan tanácsot, inspirációt, amely elkísér a pályádon…
 
Sz.T.: Nemcsak egy-egy mondat volt ez, hiszen Törőcsik Mari nagyon sokat foglalkozott velem a szereppel kapcsolatban. Például olyan dolgokban, hogy amikor Eliza nevelése zajlik, és még nem beszél szépen, akkor a beszéde ne felismerhető tájszólás legyen, hanem egy különles, egyedi beszédstílust kapjon ez a karakter, ami kedves, de ordenáré, és ebből legyen később egy felismerhető fejlődés. Akkor még csak 23 éves voltam, sokat nem tudtam az életről … sem! Nekem Törőcsik Mari abszolút mentorom volt, mint ahogy Császár Gyöngyi is, aki sajnos azóta már nincs közöttünk. Sőt, ott találtam meg a legjobb barátomat is, Cseke Katinkát, akivel azóta is rendkívül szoros a barátságunk.
 
F.E.: Akkor Szolnok sokat adott…
 
Sz. T.: Igen! Ha már karmáról beszéltünk, akkor Szolnok is „be volt ütve”! Akkor nekem pont ott kellett lennem. Nekem tulajdonképpen az az öt év volt maga a főiskola.
 
A szem sminkje is felkerül, hangsúlyossá válik általa a tekintet – a tus és szemhéjfesték nélkül is csillogó szempár most még lelkesebben ragyog, ahogy a színpad mellett a magánélet is szóba kerül...

 
F.E.: Beszéltünk róla, hogy most háromtól tízig színész vagy és utána a magánember élete következik… A magánéletedről azonban rendkívül keveset lehet tudni. Nyilván tudatos, hogy ennyire véded, és nem is szeretnék sok dolgot kérdezni, de mi az, amit mégis szívesen megosztanál…?
 
Sz.T.: No, igen, ismét a karma - hiszen a színpadon találtam meg azt az embert, akire mindig is vágytam.
 
F.E.: Az ő nevét lehet tudni…?
 
Sz.T.: Igen, persze: Vadász Gábor! Ebben is abszolút látom, hogy nekünk akkor és ott kellett találkoznunk!
 
F.E.: Ha már mindketten a színházhoz kötődtök, az legalább ugyanannyira lehet könnyebbség, mint nehézség. Mennyire tudjátok megtalálni a közös időket? Könnyen össze tudjátok hangolni a mindennapokat?
 
Sz.T.: Ez számunkra teljesen természetes. Minden annyira magától értetődő. Ez benne a csoda. Nyilván egyeztetjük a dolgainkat, de minden kapcsolatban kell alkalmazkodni. Ám ez nem teher, hanem természetes. És az is, ahogy segítjük egymást. Ha bármelyik szerepemben van egy kérdés, megbeszélhetem vele, hogy ez így jó lesz, vagy nem… És ez fordítva is igaz. Egymást építjük a szakmánkban is.
 
F.E.: A közös nagy rohanásban volt idő pihenni is…?
 
Sz.T.: Volt egy pici. Persze, családi házban lakunk, úgyhogy ott aktív a pihenés, mindig van mit tenni!
 


F.E.: Ebben is látom, hogy micsoda óriási energiával rendelkezel! Nemcsak a munkában, de a pihenésben is! Ám ahányszor csak összefutunk, minden alkalommal azt tapasztalom, hogy egy belülről sugárzó, valós jókedv és derű árad belőled, függetlenül attól, hogy mennyire sok a dolgod éppen. Ezt hogy csinálod, mi a titkod?
 
Sz. T.: Én szeretem az életet. Nem tudhatjuk, hogy mennyi adatik meg – és ronda szó, de én szeretném kimaxolni ezt az életet. A másik, amiben abszolút hiszek, hiába tűnik közhelynek, hogy ha mosolygok, akkor a világ visszamosolyog rám. Persze, nekem is vannak iszonyú napjaim, erről Gábor is tudna mesélni. (nevet!) De mindeközben én valóban nagyon szeretek élni. És szeretem is megélni a dolgokat. Ha fáj, akkor fájjon egészen, ha pedig boldogság van, akkor azt egészen megélni. A következő, ami még nagyon fontos, hogy becsüljük, amink van. Igenis meg kell köszönnünk mindent, amit kapunk, és el kell gondolkodni mindenen, ha valami olyan éri az embert, ami nem tetszik neki. Mindennek megvan az oka: hogy miért nem kapjuk meg azt az munkát, miért nem vesznek fel valahová... Ezek később mindig beigazolódnak. Jó dolog ez az élet, egy jó kaland! Ha fájdalmas valami, akkor valószínű, hogy épp azt kell megtapasztalni. Az élet tanulások sorozata.
 
F.E.: Van bármi az életedben, amit másképpen tennél?
 
Sz.T.: Most gondolkodom… Talán az, hogy nem lennék ennyire érzékeny, és az érzékenységemből fakadóan ennyire maximalista. Így talán nem lett volna olyan erős fiatalkoromban a megfelelési vágyam. Ha az nincs, talán és sokkal lazább tudtam volna lenni… Vagy tudatosabb és magabiztosabb… De közben a színpadon meg pont erre van szükség. Ezért is gondolom, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Talán az az egy fontos mégis, hogy nem kell mindenkinek mindenben megfelelni.
 
F.E.: Tehát a „póker-lélek”, amit említettél…?
 
Sz.T.: Igen. Tetszik ez a kifejezés… De persze ma sem tudok így élni, mindent ugyanúgy átélek, megélek, ahogy kell! – Ahogy a rúzs is felkerült, minden készen áll az előadáshoz. Közben cinkosan összenézünk a sminktükörben, és teljesen értjük egymást: az életet igenis élni kell! Kezdődjön, hát, 2020!
 
Szöveg: Fülöp Erika

Kommentek