„Hagyjuk, hogy átjárjon minket a zene, felszabadítson, segítsen érzelmeket megélni, feldolgozni.”

Interjú Lőwenberg Dániel zongoraművésszel zenéről, művészetről, tanításról a karantén idején

Zenész karanténban. Előadó új lemezzel a korlátozások közepén. Tanár az online oktatás nehézségeivel. Ám mindenekelőtt és mindenekfelett alkotó művész, aki számára a pillanatnyi korlátozások inkább a közös felelősségvállalásról szólnak, és aki a kisebb mozgástérben is megtalálja azt a szépséget, amelyből építkezni tud – és azt az utat, amellyel ő maga a hallgatósága számára adni képes.
 
Hogyan él most és mi sarkallta arra, hogy éppen idén adjon ki új lemezt? Mi lehet a művészet feladata, a művész küldetése, és érdemes-e klasszikus zenét hallgatni, ha nem szereztünk mély műveltséget ezen a területen? Ezekről a kérdésekről beszélgettem Lőwenberg Dániel zongoraművésszel – természetesen telefonon, hiszen alkalmazkodtunk a kijárást érintő szabályokhoz.
 
 
Fülöp Erika: Mesélj néhány mondatban magadról, kérlek. Mit tudhatunk rólad? Az internetes önéletrajzok meglehetősen szűkszavúak, engem pedig jobban is érdekelne az, amit te elmondanál önmagadról és a munkádról.
Lőwenberg Dániel: Elöljáróban csak egy kis plusz információ, most ősszel készült el a saját weboldalam – lassan utána fogok járni, hogy a korábban megjelent életrajzokat is frissítsék, hogy már nem harmadéves hallgató vagyok Salzburgban…! (nevet) De, hogy ott folytassam, ahol több elérhető életrajz abbahagyja: tizennyolc évesen valóban Salzburgba felvételiztem, ahol 10 éve végeztem Rohmann Imre tanítványaként. Jelenleg kamarazenét tanítok itthon a Bartók Konzervatóriumban, valamint zongorát a salzburgi zeneakadémián, a Mozarteumban, emellett ugyanitt PhD tanulmányaimat most fejezem be zenetudományból. Több mesterkurzust is tartottam Magyarországon, az Egyesült Államokban, Japánban, valamint Ausztriában. Az oktatás most természetesen online keretek között zajlik, ami nem kevés kihívást jelent a mindennapokban. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ebben az oktatási formában – ami alapjában véve a helyzet szülte kényszermegoldás - lehetőségeket is lehet találni.
 
F.E.: Lehetőséget?
L.D.: Igen, mert egészen más arányokat kíván a különböző készségek fejlesztésében ez az oktatási forma. Mivel zenét bizonyos határon túl képtelenség online oktatni, így most a gyakorlati foglalkozás rovására előtérbe kerül az elméleti kérdéseken való elmélyült gondolkodás. Mondhatni, hogy a lehetőségekhez igazítom a különböző kérdésekkel való foglalkozás sorrendjét – és amilyen alapokat most lefektetünk az órákon, a járványhelyzet elmúltával azokra még stabilabban lehet majd építkezni a gyakorlati oktatás során. Természetesen, ha ez az állapot még hosszú ideig tart, az rendkívüli módon megnehezíti mind a tanárok, de elsősorban a diákok helyzetét. Mindazonáltal mindennek meg lehet találni, és fontos is keresni a lehetséges előnyös oldalát, nagy kihívás, hogy ebből a helyzetből is a legtöbbet hozzuk ki.
 
F.E.: Egy éppen ebben az időszakban kiadott lemez esetén is?
D.L.: Természetesen.
 
F.E.: Mit lehet tudni erről a cd-ről, ami most jelent meg? Kivel játsszátok a lemezen hallható műveket?
D.L.: Jenna Sherryvel játszunk együtt a felvételen. Jenna egy Londonban élő és Hágában tanító amerikai hegedűművész, akivel tíz éve találkoztam először az angliai IMS Prussia Cove – Open Chamber Music kamarazenei fesztiválon. Akkor csak hallottuk egymást, nem zenéltünk együtt, de azonnal éreztük, hogy mindkettőnk számára vonzó lehetőség lenne a közös munka. Az mindig egy központi kérdés, hogy kivel tud együtt zenélni az ember. A barátság, az alkotás, az együtt zenélés mind kicsit misztikus dolgok. Nagyon fontosak az emberi kvalitások, és hogy jól meg tudjuk érteni egymást - csak így lehet jól együtt dolgozni.  Alapvető az is, hogy szakmailag azonos dolgokat keressünk, azonos szempontokat tartsunk fontosnak hiszen, ha mi ketten mást-mást keresünk, más koordináta-rendszerben mozgunk, úgy nehéz közös válaszokra lelni. Kamaratársat találni különösen nehéz és összetett dolog. Egyéb elfoglaltságaink miatt a közös munkára csak jónéhány év elteltével került sor, de azóta a munkakapcsolatunk jó barátsággá formálódott. Igazán együtt zenélni, közösen alkotni, nem is lehet enélkül. Götz Nándorral, kiváló klarinét- és szaxofonművésszel, például annyira mély barátság alakult ki a közös munka során, hogy őt kértem fel esküvői tanúmnak is.
 
F.E.: A munkában ezek szerint a közös látásmód, közös alkotás neked rendkívül fontos – de magában a zenélésben mi a fontos...?
L.D.: Nagyon sok fontos dolog van, nehéz is lenne csupán egyet kiemelni… De, ha mégis választanom kell, akkor azt mondanám, hogy akkor érdemes zenésznek lenni, ha ez nem szakmája, hanem hivatása az embernek. Fontos, hogy mindig megmaradjon az élményszerűsége annak, hogy zenélhet, és az öröm, a kíváncsiság, és érdeklődés, amit akkor érzett, amikor zenélni kezdett, és amikor eldöntötte, hogy ezt választja hivatásául. Ha mindez elvész, akkor azoknak sem tud a művész igazi élményt adni, akik hallgatják. A kíváncsiság és érdeklődés, az állandó keresés nélkül a művek rengeteg értéke marad rejtve. Egy csupán technikailag tökéletes előadás engem soha nem vonzott művészként, de hallgatóként sem.
 
F.E.: Mi lehet vajon a különbség a tökéletesség és a művészet között?
L.D.: Számomra ott kezdődik minden, hogy a zenész tudja a szakmáját. Persze ez nem annyit jelent, hogy a hangokat el tudjuk játszani a megfelelő sorrendben, hanem, hogy értjük azt a zenét, amit játszunk. A zenei szövetek, struktúrák átlátásán túl ismerni kell azt a kort, ahonnan az adott mű származik, a zeneszerző munkásságát, általános kultúrtörténeti ismeretek is kellenek… sokrétű tudás ez, és a tanulás, gondolkodás soha nem ér véget. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kotta nem egy élő anyag. A zeneműnek, amit a szerző megalkot, nem minden dimenziója vethető papírra, sok információ elvész, amikor a zenét a kotta ötvonalas rendszerébe próbáljuk lejegyezni. Hogy a zenét hogyan lehet újra életre kelteni, az részben szakmai tudás és természetesen fantázia, nyitottság, érzékenység kérdése. Tudunk-e a sorok között olvasni? Tudunk-e valóban megérteni? Jobban érzékeltethető, ha azt mondom, hogy előfordul olyan, hogy egy színdarabban egy színészt látunk és hallgatunk: tökéletes a hangja, a beszédtechnika, nem téveszt, átgondolt a mozgása - de közben nézőként érzem, hogy fogalma sincs arról a karakterről, akit alakít, igazán nem érti a szöveget. Az, hogy a színész a darabot mélységeiben is megértse, nyilván a rendező dolga is, de a színész feladata is. Ez részben tehetség kérdése, de tudatosságé is: jó kérdések, alapos végiggondolás és megfelelő válaszok kellenek. Ha ez hiányzik, akkor jönnek a félmegoldások, bizonyos általános karakterek közül lehet választani: a szerep lehet gonosz, vicces, naiv stb. A zenében is vannak ilyen típusérzelmek, de az az igazság, hogy ezek csak elnagyoltak lehetnek, és ilyenkor érzi a közönség, hogy nem őszinte az előadás. A lényeg, hogy rendkívül fontos, hogy megértsük, és egyszersmind érezzük azt, amit játszunk. A technika csak ennek kiszolgálója lehet.
 


F.E.: Pedig azért az sem elhanyagolható…
L.D.: Természetesen. De azért mindig furcsállom, amikor azt hallom, hogy valaki - nem szakmabeliként - arról beszél, hogy egy adott művésznek milyen fantasztikus technikája van. Az lenne a baj, ha nem lenne, ezt meg lehet, és meg is kell tanulni, de meg is lehet tanítani. Amikor mondanivalója van a művésznek, ahol a mű van a középpontban, nem pedig a zenész, ott nekem eszembe sem jut azon gondolkodnom, hogy milyen fantasztikus hangszerkezelése van, mert ott a művel foglalkozom, az élménnyel, azzal, amit közöl, amit átad. De akinél arra kezdek figyelni, hogy milyen gyors a keze... Hát, ott jó eséllyel valami hiányzik…
 
F.E.: Beszéljünk még, kérlek, néhány szóban a lemezről. Honnan jött az ötlet, miért éppen ezeket a darabokat választottátok?
L.D.: Azt már említettem, hogy Jennával nagyon hasonlóan gondolkodunk, és éreztük, hogy Dohnányi cisz-moll szonátájával foglalkozni szeretnénk, hogy mondanivalónk van vele. Eleve kevés felvétel van ebből a műből, de mi azokhoz képest is mást szerettünk volna csinálni. Sokat gondolkodtunk, hogy mi legyen a lemezen még, és akkor kerültek szóba Brahms Op. 120-as szonátái hegedűváltozatban. Érdekesség, hogy eredetileg ezeket a darabokat Brahms klarinét-zongora szonátának írta, de az azzal egy időben megjelent brácsa-zongora változat is ismert és sokat játszott. Az viszont egy évszázadig  feledésbe merült, hogy Brahms írt egy hegedű-zongora változatot is, ráadásul ezt a verziót „teljes jogú” hegedű-zongora szonátának szánta, ahogy ezt kifejezetten jelezte is egy kiadójának írt levelében. A hegedű-zongora szonáta azokban az időkben igen közkedvelt műfaj volt–a klarinét vagy brácsa szonáta jóval kevésbé, ezért Brahms kérésére ezek jelentek meg először pont azért, hogy a hegedű változat sikere ne homályosítsa el a másik kettőt. Ez a terv azonban olyan jól sikerült, hogy a hegedű változat látta végül kárát, és teljesen lekerült a koncertprogramokról. Mi viszont azonnal tudtuk, hogy ez a két feledésbe merült szonáta lenne a lemezen a Dohnányi szonáta ideális társa.
 
F.E.: Miért éppen ezek?
L.D.: A két szerző, Brahms és Dohnányi közötti érdekes párhuzamok miatt. A Brahms szonáták az 19. század végéről származnak, míg Dohnányi műve a 20. század elejéről, tehát korban is nagyon közel állnak egymáshoz. Még érdekesebbé teszi a darabok közti kapcsolatot, hogy Dohnányi korai stílusa Brahms stílusában gyökerezik, az idős mester hatása egyértelműen érezhető. Ugyanakkor nem egyirányú csodálat volt ez: Dohnányi elküldte Op. 1-es zongoraötösét Brahmsnak, akinek ez annyira tetszett, hogy sokat tett azért, hogy szélesebb körben ismert legyen a fiatal szerző műve. Dohnányi részben Brahms követőjének tekinthető, de miben volt egyéni? Mik voltak az új utak, új technikák, új harmóniák, új hangzások...? A párhuzamok és különbözőségek kettősségét, a folytonosság és az újítás kontrasztját roppant izgalmasnak találtuk. Ezért kerültek ezek a szonáták egy lemezre. De volt még egy aspektus: az azonos korszak és a személyes kapcsolat mellett az azonos kulturális tér, az Osztrák-Magyar Monarchia is közös pont kettejük között. Úgy gondoltuk, hogy izgalmas lenne megmutatni ezt a korszakot, benne Dohnányit, aki szerintem nagyobb ismertséget és elismertséget érdemelne. Maga a kor is egy egyedülálló időszak volt a magyar történelemben: a boldog békeidők, az aranykor, - ugyan volt számtalan probléma akkor is, de a fél évszázadnyi békének is köszönhetően kulturális szempontból prosperáló korszak volt. 1912-ben keletkezett Dohnányi műve, amikor még senki nem sejtett semmit a közelgő háború borzalmairól, mégis van egy alapvetően nosztalgikus hangulata a darabnak, mintha búcsúzna egy kortól – és mint utóbb kiderült, valóban így is volt…
 
F.E.: Mit tanácsolsz, hogyan hallgassa egy kevésbé avatott fül, aki számára inkább csak szép és érdekes, de kissé nehezen érthető a klasszikus zene?
L.D.: Mindig értetlenül álltam az előtt, hogy van egy olyan általános tévhit, hogy ahhoz, hogy a klasszikus zenét élvezni tudja valaki, ahhoz értenie is kellene hozzá.  Még nem találkoztam soha azzal, hogy valaki a moziban azon sajnálkozna, hogy kínos, de nem ért a vágáshoz, az operatőri munkához, és a filmművészethez úgy általában, ezért nem igazán meri megnézni a filmet, mert úgysem érti majd. Ha közönségként bemegyünk a moziba, akkor szerencsés esetben a film által adott élménynek át tudjuk adni magunkat, és a zenénél is ez a lényeg – csak hallgassuk és élvezzük! A klasszikus zene – mint minden más művészet – lényege az, hogy hatni tudjon, elgondolkoztasson, érzelmeket közvetítsen és egy-egy darab meghallgatása után valamelyest más emberként jöjjünk ki a koncertteremből, mint ahogy bementünk. Egyszerűen csak felejtsük el a mindennapok problémáit arra a rövid időre, és gondolkozzunk el, vagy csak hagyjuk, hogy átjárjon minket a zene, felszabadítson, segítsen érzelmeket megélni, feldolgozni. Ez a művészet egyik legfontosabb feladata. Meggyőződésem, hogy ha az ember elmegy egy koncertre, vagy feltesz egy lemezt, az vagy kivált belőle valamit, vagy nem. És ha nem, akkor az az előadás vagy nem volt olyan színvonalú, amit élvezhetett volna, vagy egyszerűen ez a stílus vagy mű nem áll közel hozzá. Az sem mindegy – hogy könnyűzenei példával éljek, mert ebből a szempontból nincs különbség – hogy például a Queen dalait Freddie Mercury maga énekli vagy egy lakodalmas szinti pop duó adja elő. Óriási kár, hogy például Chopin zongorázását nem is ismerhetjük felvételről. Egy kottalapot kell életre keltenünk és nagyon nem mindegy, hogy ez kinek a kezébe kerül. Arra biztatnék ezért mindenkit, hogy hallgasson bátran klasszikus zenét, és ami tetszik, azt hallgassa újra. Abban biztos vagyok, hogy a klasszikus zene élvezhetőbb annak, aki többet hallgatja, így jobban megismeri, de ez az ismeret nem szakmai tudást feltételez, csak tapasztalatot. A lemezünkön szereplő Brahms szonáták például szerintem bárki számára jól hallgathatóak, hiszen Brahms korának egyik legnagyobb „slágerszerzője” volt.
 
F.E.: Szuper, köszönjük az ötleteket és a megerősítést! Még kiket ajánlasz a kezdő klasszikus zenehallgatóknak?
L.D.: Nem könnyű a válasz, mert nagyon egyéni, de én talán Mozart, Schubert, Chopin, Dvořák Bhrams műveivel kezdenék… Az utóbbi három – mint romantikus szerzők –talán még magával ragadóbbak, még sodróbb érzelemvilággal, még erőteljesebb érzelmekkel.
 
F.E.: Még egy pár gondolat erejéig mesélj nekünk a mostani életről: hogyan él most a zenész a korlátozások idején? Milyen az élet koncertek, fellépések nélkül? 
L.D.: Nyilván a helyzet engem is felelősségre int, és be is tartom az összes előírást, hiszen az egészségünk megőrzése a legfontosabb. 
 
F.E.: Mit gondolsz, mi lehet a kulcsa a mostani időszaknak, ha akár művészként, akár hétköznapi emberként gondolod végig? Mi lehet az, ami segíthet abban, hogy előre tudjunk tekinteni?
L.D.: Több dolog is eszembe jut. Az egyik a rugalmasság, amit a mindennapok megkívánnak, hiszen az egyes intézkedések olykor máról holnapra is felül tudják írni a korábbi terveinket. Ehhez most extrém rugalmasság szükséges. A másik, amit fontos szem előtt tartanunk, hogy sok minden pótolható: pótolhatóak lesznek a tanórák, a lemondott koncertek, utazások, vizsgák, bármi. De van, ami nem pótolható, és ez az emberélet maga. Ha csak abba gondolunk bele, hogy a háborúk időszakai alatt még ennél is összehasonlíthatatlanul nehezebb volt… mégis tovább tudott utána haladni az élet. A tanítás is folytatódott, nagy-nagybátyám például akadémikus lett, pedig a háború alatti évek neki is kiestek a tanulásban. Úgy érzem, művésznek és gondolkodónak lenni nagy feladat és nagy felelősség. És ma mindenkinek, köztük a művészeknek is óriási felelősségünk van abban, hogy ezt a járványt a lehető legkevesebb veszteséggel tudjuk túlélni. Adódik rögtön a kérdés, hogy milyen veszteségre gondolok… Nyilván rendkívül fontos, hogy mindenki megélhetése megmaradjon, a családok ne menjenek tönkre. De a legfontosabb az, hogy az emberéletek megmaradjanak. Hiszen minden leközölt esetszám mögött nevek vannak, minden név mögött családok. Óriási közös felelősség, és nagy kérdés, hogy mennyire tudjuk megvédeni egymást.
Az emberi, családi kapcsolataim mellett a legfontosabb dolog az életemben a művészet. Hiányoznak a koncertek. De ebben a kontextusban nem érzem egyáltalán fontosnak. Majd játszom megint, amikor lehet. Addig is a gyakorlás és tanítás mellett több időm jut olvasni, zenét hallgatni, lélekben gazdagodni, feltöltődni. Mindenki számára fontos ez, azonban művészként elengedhetetlenek az ilyen feltöltődéssel járó időszakok. Amit az ember nem élt meg legalább közvetetten egy-egy könyv, film vagy másik zenemű által, azt nem is fogja tudni eljátszani és átadni. Ha mi magunk nem tudunk gazdagodni azáltal, amit tapasztalunk, nem fogunk tudni felérni azokhoz a művekhez, amelyeket hitelesen eljátszani kívánunk. Szerencsére vannak olyan eszközök, amelyek által el tudunk jutni azokhoz, akiknek másként most nem tudunk zenélni, és ezért is jó, ezért is volt számomra fontos, hogy most jelent meg a lemezünk. Hiszen egy olyan nehezen kibírható, hosszú, lelkileg is megterhelő időszakot élünk át, ami pszichésen is nehezen elviselhető. Most, amikor a művészek sem tudnak találkozni a hallgatósággal, most még nagyobb értéke van a felvételeknek. Ha valakinek, aki például most otthon ül magányosan, az életébe szépséget és örömet tudunk vinni a zenénkkel, akkor megtettük azt, amit csak egy művész ezekben az időkben megtehet.
 
F.E.: Még azt oszd meg velünk, kérlek, hogy hol érhető el a lemez?
L.D.: Egyrészt a BMC records hivatalos oldalánCD formátumban rendelhető, de az összes jelentősebb streaming szolgáltatónál (https://orcd.co/brahms-dohnanyi-sonatas) is meghallgatható.
 


Életrajzi ismertető:
Lőwenberg Dániel zongoraművész Budapesten született, szólistaként és kamarazenészként fellépett a világ számos országában. Nemzetközi fesztiválok meghívott művésze, mint például: Budapesti Tavaszi Fesztivál, Christchurch Arts Festival (Új-Zéland), IMS PrussiaCove – Open Chamber Music kamarazenei fesztivál (Anglia). Repertoárja felöleli a zongora- és kamarairodalom valamennyi korszakát. Mesterdiplomáját Rohmann Imre irányításával szerezte a salzburgi Mozarteumban. Jelenleg a salzburgi zeneakadémia, a Mozarteum zongoratanára, valamint a budapesti Bartók Béla Konzervatórium kamarazene-tanára. 2012-ben jelent meg a magyar hegedűművészről és karmesterről, Végh Sándorról szóló életrajzi kötete, mely máig az egyetlen monográfia a világhírű művészről.
 
A megjelent új lemezen hallható darabok:
Johannes Brahms:  f-moll szonáta, Op. 120 No. 1 (1895); Esz-dúr szonáta, Op. 120 No. 2 (1895)
Dohnányi Ernő: cisz-moll szonáta, Op. 21 (1912)
 
Fülöp Erika

Kommentek