Görög lendület és magyar kultúra – Korani Eleni műkereskedő páratlan története

Lendület, finomság, szépség, szakértelem. Ezek a szavak jutnak eszembe arról az asszonyról, akit csak úgy emlegetnek hazánkban, mint a magyar kultúra nagykövetét.
Legutóbb pár napja találkoztunk a belvárosban egy jótékonysági kép aukción, amit ő szervezett. Késve érkeztem, de nem lehetett szem elől téveszteni alakját: kamerák és barátok gyűrűjében mosolygott, nyilatkozott, mindenkihez volt egy kedves szava és mindenkire-figyelme. Engem meglátva azonnal a pincéreket hívta és egy óriási tortát varázsolt elő: emlékezett, aznap van a születésnapom. ő a hazai műkereskedő élet kikerülhetetlen, egyik legkarakteresebb szereplője, akivel épp nem egy festmény, de egy Kávéház kapcsán ismerkedtünk meg 2014-ben. Korani Eleniről a híres gyűjtő, a Basel-ban élt Carl Laszlo (1923-2013) azt mondta: „Magát Eleni nem lehet lefösteni, mert maga úgy létezik, hogy mozog.” Valóban dinamikus és sokrétű munkája közben mi mégis leültettük egy kávéra és beszélgettünk gyökerekről, női szerepekről, a szerelemről és arról is, kik a kedvenc magyar festői.     A görög származású Korani Eleni számára már sok fordulópont és meghatározó dátum volt az életben. Úgy hozta a sors, hogy megtanult alkalmazkodni a történelemhez, helyekhez  és az élet-történetekhez is. Többször költözött, majd épp egy utazás hozta meg számára szerelmet és a kiteljesedést a hivatásban is. Pozitív személyiség, aki a vérében hordozza a kultúrát, zenét, művészetet. Nem csoda hát, ha kitartásával, tehetségével ma hazánk egyik legsikeresebb műkereskedője, férjével – Ernst Wastl – közös Galériájuk, az Ernst Galéria a piacon vezető szerepet tölt be. Életében épp annyira fontos a görög származása mint a magyar otthona, a görög zene mint a magyar képzőművészet.   Reggel tíz órakor találkozunk, de már jó pár órája elkezdődött a napja. Ahogy megérkezik a Kávéházba, mesélni kezd. Szó van színházról, galériákról, olvasásról, Budapest nyüzsgő kulturális életéről. Impulzív, energiával teli nő. A munka, család, reprezentálás csak három lényeges terület, van még számos más is, ami meghatározó.   - Eleni legyünk őszinték, hogy elég Neked 24 óra egy nap? - Nem elég! Ha az ember dolgozni szeretne – energiával, figyelemmel –, foglalkozni a családdal, elmenni egy ebédre, vacsorára, azt meg tudjuk tervezni. De persze jönnek a telefonok, a kiszámíthatatlan dolgok. Eltervezzük egy nap, mit szeretnénk csinálni, de a mi szakmánkban sokszor jön egy-két telefon, ami felborítja az elképzelt rendet. Mérlegelni kell, gyorsan reagálni, figyelni és dönteni. Mindig ahhoz, abban a pillanatban kell viszonyulni, ami az életben jön. A mi szakmánk fokozottan ilyen: gyorsan kell tudni dönteni. Prioritás – ezt tanítom a kolléganőimnek, a lányoknak is a Galériánkban – ha jön egy telefon, akkor el kell dönteni, hogy mi a fontosabb abban az adott pillanatban. A telefon, az érdeklődő aki bent van, vagy amit éppen én mondok. Ez is a siker egyik titka.   - Úgy gondolom, sokban tanulhatnak Tőled a munkatársaid. - Igyekszem megmutatni nekik a világomat, tanítani őket. Sokszor mondom a lányoknak: Nálunk egy a biztos: nevezetesen, hogy minden kliens, minden történet, minden helyzet más.   - Aki ismer, vagy látott már, tudja, energiával teli, határozott nő vagy. Én ezt kiegészítem azzal, hogy megbízható is. Kiegyensúlyozott, nyugodt, közben temperamentumos. Mesteri kombináció. Ez görög sajátosság? Hasznát veszed a munkában? - Igen, ez valami, amit hozok magammal – a származás, a gének. Magyarországon nőttem fel, mégis, a görög származásom egész életem egyik meghatározó jegye. A pozitív gondolkodás nekem nagyon fontos. Mindig félig tele a pohár. Van különbség a magyar és a görög nép élet-hozzáállásában, viszonyulásában. Néhány éve egy repülőtéri óriásplakát előtt meglepődve álltam. A plakáton bemutatták azt a sok tragédiát, amit a magyar nép átélt: a török uralmat, a Habsburgok elnyomását, ’56-ot, kommunizmust. Minden ország tudna sorolni nehézségeket, veszteségeket. Ha Ausztriát nézzük, az ottani gondolkodást a férjem, Ernst Wastl üzletember által igencsak megismertem – ott nincs panasz, egy magánbeszélgetésben sem hallottam mekkora volt a Habsburg Birodalom évszázadokon át és mit vesztettek; és mekkora Ausztria ma. Görögországban majd négyszáz évig volt török uralom, még sincs róla szó. Ennyi idő elég is hogy „kitörlődjön” egy nép kultúrája, megváltozzon az identitása. De a görög identitást sikerült megőrizni a nyelv, kultúra és vallás által. Ezért annyira fontos minden nemzetnek a saját kultúra ápolása és őrzése.   - Tehát gyerekkorod óta itt vagy. - A polgárháború elől a 40-es évek végén menekültek ide a nagyszüleim gyerekként. A Vöröskereszt gyűjtötte össze a gyerekeket és Magyarország adott otthont, menedéket. Különböző kastélyokban, például Fóton és Dégen gyerekotthonok működtek. Ide hozták azokat, akiknek a szüleik a háborúban harcoltak. Eltelt fél év, egy év, három, de végül nem jöttek értük. Az ötvenes években kiderült, hogy innen már senki nem megy sehova, mármint vissza Görögországba. Így anyukám már itt született, apukám Görögországban még. A családom azzal a reménnyel, vagy inkább jövőképpel élt, hogy egyszer hazamehet. Teltek az évek, majd évtizedek, de ott maradt a remény, hogy egyszer majd az anyaországba visszaköltözhetünk. Itt lenni nem választás volt számunkra, hanem az életben maradás lehetősége.   - Te Magyarországon születtél? - Nem, én Bulgáriában, Szofiában születtem az ikertestvéremmel, mert a szüleim ott jártak egyetemre. Mivel nem volt állampolgárságunk, ezért 3 hónaposan visszahoztak minket a nagyszüleimhez, Magyarországra. A nyolcvanas évek elején Görögországban bekövetkezett politikai változások következtében, végre visszakaptuk az állampolgárságunkat. Hivatalosan akkor anyakönyvezték a születésemet, néha viccelődöm is ezzel. Én már letagadhatok majdnem egy egész évtizedet ! Visszatérve a családomra, 1989-ben jött a változás : sokakkal ellentétben, akik a ’80-as években visszaköltöztek, mi úgy döntöttünk, itt maradunk. Ennek több oka volt, egyrészt anyukám főorvos, ő egy mértéktartó, rendkívül szerény ember, nem az, aki egy új országnak könnyen nekivág. Az édesapám viszont  ízig-vérig vállalkozó: mindig élt a lehetőségekkel. Akkor kezdődött a karrierje és nyitotta az meg utazási irodáját.   - Külön izgalmas európai sors, hogy egy osztrák férfi lett a férjed. Erről a romantikus megismerkedésről mindig nevetve mesélsz. - Bizony, egy osztrák férfi - először a családnak lelki probléma volt, egy dráma. Úgy nőttem föl, hogy görög férjem lesz. 1995-ben ismerkedtünk meg, egy repülőn. A találkozásunkra mindketten máshogy emlékszünk. ő azt mondja, én biztos akartam tőle valamit, én meg azt mondom csak segítőkész voltam… Tizennyolc évesek voltunk, amikor a testvérem azt vallotta, hogy ő magyarnak érzi magát. Én bezzeg erősködtem: Én görög vagyok! Fogtam magam, szóltam a szüleimnek, hogy én elmegyek. Vagy Amerikába babysitterkedni és beiratkozom egy iskolába, vagy Görögországba. Persze a szüleim Görögországot támogatták, mondták, hogy oda mehetek. Két évet éltem kint, és ez az időszak nagyon meghatározó az életemben.Valóra váltottam a gyermekkoromban annyiszor hallott utópisztikus álmot, s visszatértem a hazámba. Valójában ekkor értettem meg, mitől érzem magam görögnek, és mitől érzem magam magyarnak. Mennyire szeretek itt élni, és miért ez az ország az otthonom. Megértettem, hogy mi, az anyaországtól elszakadtak „másképpen” vagyunk görögök, mint azok, akik most ott élnek. Ez olyan, mint amikor a ’40-es és ’50-es években elmenekült magyarok visszatérnek, egy régi, talán „magyarabb” embert hallgatunk, amikor beszél. Aki másképpen fejezi ki magát, régi szavakkal és szó fordulatokkal, melyek mára a közbeszédből szinte kikoptak. Ismeri a népdalokat és néptáncokat, mélyen magában hordozza a magyar kultúrát. Ezt fontos volt átélni és látni, addig szinte gyerekként éltem egy identitásban és vágytam egy másik után.   - Édesapádról már meséltél, arról, milyen jól használta a lehetőségeit és sikeres ember lett Magyarországon. Innen származtatva a kereskedő vénát értem. Hiszek abban, hogy az ember sok mindent örököl otthonról – egyfajta érzéket a kommunikációhoz, egy vénát a kereskedéshez – ez a kettő nagyon erős benned. Azt meséld el, a képzőművészeti vonal mikor és milyen hatásra vált az életed központjává? - Ez is a gyerekkoromból jön. Édesapám igazi gyűjtő. Sokat járt az Ecseri piacra, így antik dolgok között nőttem fel. Otthon képek és gyönyörű tárgyak vettek körül, Arisztotelész szobrok és porcelánok. A szüleim nagy Herendi gyűjtők voltak. Pontosan emlékszem: a Mézesmackó mellett a Kígyó utcában a Herendi üzletre. Sokszor mentünk és izgatottan vártuk ’83-’84 tájékán, én gyerekként, hogy mi lesz az újdonság, ami a Herendi gyárból az üzletbe kerül. Nosztalgiával emlékszem ezekre a pillanatokra: izgatottan vártam mit hoznak elő a raktárból, amit csak nekünk tettek félre. De itt van az a pont, ahol fontos kiemelnem: mi nem hordoztuk azt a kulturális hátteret, ami például Neked van, Anna. A szüleim nem ismerték a magyar alkotókat, Édesapám vehetett volna Csók István csendéletet is az Ecseri piacon, de nem: ő antik képeket keresett, ismeretlen 18. századi vagy 19. századi képeket klasszicizáló épületekkel, antik romokkal – ez valamelyest visszahozta a görög eredetet, az otthagyott ország érzetet is.   - Van kedvenc emléked ebből az időszakból? - Nagyon is. A lakásban a szekrénysor minden polca külön műtárgy-eggyüttesnek adott helyet. Szétválasztva csoportokban egy helyen sorakoztak a Herendi porcelánok, az állatfigurák, a virágok és a többi figura. Ezeket én gondoztam, poroltam, aztán újra komponáltam az enteriőröket. Minden szombat délelőtt ez volt az elfoglaltságom, és imádtam. Rengeteg Herendink volt. Sok éve, Édesapámékat rávettem, hogy el kellene adni a kollekciót (persze a szüleimhez közelálló darabok így is maradtak) a pakolásnál egy-kettőben megtaláltam a régi számlát, mondjuk 2300 Forintról. A ’80-as évekről beszélünk, amikor ezeket a szüleim vették – ez akkor sok pénz volt.     - Egy gyökeret eresztő görög család, képzőművészettel és… - És zenével. A görög népzene az életünk része volt Magyarországon, ebben nőttem fel. A zene mélyen gyökerezik a görög identitásban. De emellett, rengeteg klasszikust is hallgattunk, Mozart-ot, Bach-ot, Vivaldi-t. Brahms Magyar Táncok műveiért pedig rajongtam.Gyerekkoromban a szüleim gyakran vittek színházi előadásokra, balettre, koncertekre. Sőt, emlékszem apukám még a Lidóba is elvitt egyszer – előttem van a kép, mint egy mesevilág: boában, flitteres csillogó csodaszép ruhákban léptek fel a primadonnák…talán Cserháti Zsuzsa volt, nem emlékszem. Ma már én viszem a gyermekeimet az Operettbe, színházaba és koncertekre. Ha visszaemlékszem, nekünk a karácsony is más volt, mint ami itthon megszokott. Görögországban  január 6-án ünnepeljük az ortodox karácsonyt, így a december amolyan társasági, ünnepi esemény, amikor az emberek mulatnak és partikra mennek. Ilyenkor Budapest szállodái megtelnek görög vendégekkel, történetesen az utazási irodánk vendégeivel. Emlékszem, autóztunk a néptelen utakon, de amint beléptünk a Hungária Szálloda előcsarnokába, egy mediterrán kavalkád közepén éreztem magam. Gyermekkoromban alig vártam ezeket a napokat, december 24-én magyaros éttermekbe mentünk cigány zenét hallgatni és folklór műsort nézni, majd következett a görög zenekar és hajnalig tánc. Ismertem az énekeseket és táncosokat – egy külön kis világ volt.   - Egy ilyen impulzív gyerekkor után a saját út a képzőművészethez a ’90-es években indult? Milyen visszatekinteni az eddigi útra? - Mindig szerettem a történelmet, és jó voltam belőle. Még országos versenyeken is indultam. Miután visszajöttem Görögországból, édesapám utazási irodáját vezettem – fantasztikus gyakorlat volt: hogyan kell emberekkel bánni és váratlan helyzeteket megoldani. Aztán belépett életembe Ernst és én beléptem velem ebbe a csodavilágba. Két évvel megismerkedésünk után, 1997-ben nyitottuk első galériánkat a Károlyi Palotával szemben, majd egy sarokra onnan, 2002-ben az Ernst Galériát. Mindent együtt építettünk. Két évtized munka, tapasztalat és közös gondolkodás után mondhatom: ahhoz, hogy mellette valaki legyek, kellett sok dolog ötvözete. Nem elég érteni a képző-és iparművészethez és nem elég a kereskedői véna sem. Kell mindez, és ezek mellett a jó kommunikáció is – de a külső szépség például nem számít, azzal nem lehet a mi szakmánkban ajtót nyitni. Kell az alázat az emberek és a szakma iránt. A mértéktartás, lojalitás és türelem is elengedhetetlen.Végül ahho,z aki ma vagyok, kellett a siker és sikerélmény is. Általánosságban, a munkám nagy része találkozókkal vagy telefonon zajlik. Néha olyan hosszú egy telefon, mint egy találkozó. De ugyanazt a figyelmet adom annak, aki kevesebbért, mint annak, aki sok millióért vesz képet. A nagyobb vevők adják azt a biztonságot, hogy oda tudjak figyelni a többi kliensre.   - A beszélgetés elején utaltam arra, hogy mi először 2014-ben találkoztunk, Budapest egyik legpatinásabb Kávéháza, a Centrál kapcsán. Én akkor ott dolgoztam, de a Centrál megújítása hozzátok kapcsolódik. Hogyan függ össze a Ti személyes történetek a Kávéházzal? Miért vállal valaki felelősséget, miért izgat egy osztrák és egy görög műkereskedőt egy több mint 125 éves magyar Kávéház? - Ernst meg én ott voltunk a megújuló Centrál megvalósításának minden fázisánál! A Centrál Kávéház szemben van a Galériánkkal. Több évtizede második otthonunk a környék. Az Ernst Galéria eredetileg Neumann Simon szövet üzlete volt. Ernst egy görögországi nyaralás alkalmával épp a Pesti Lloyd újságot olvasta, amiben megjelent a hír: újra nyílik a Centrál Kávéház. Osztrákként mindig is nagyon érdekelte őt a magyarországi kulturális-és kávéházi élet, hisz Bécsben a történelmi Kávéházak között, azok miliőjében nőtt fel.  Ekkor világosítottam fel, hogy egy sarokra tőlünk nyílik majd, ott ahol korábban még az első galériánk megnyitása előtt, eladó volt egy sarki üzlet.  Azonnal világossá vált: nekünk a szemközti boltot meg kell vennünk, ott nyitunk Galériát. Óriási szó volt, amikor újranyílt a Centrál. Ernst büszkén emlegeti, ő volt ez első vendég, aki belépett az ajtón.Törzsvendégek lettünk, minden nap ide jártunk, és idővel bekapcsolódtunk az arculat, a belső enteriőr kialakításába is. Hisz nekünk sem mindegy, hogy mellettünk mi működik. Nem mindegy, hogy egy ruha üzletlánc, egy bankfiók, vagy egy patinás történelmi kávéház. És a legjobbat szerettük volna kihozni belőle. Somody Imre nyitott volt az ötleteinkre, bízott bennünk, az ízésünkben és a tapasztalatunkban. A Centrál Kávéház a mi, illetve Ernst kezenyomát viseli, a kiválasztott művészportrékon át, századfordulón oly közkedvelt pálmafák, a francia ízlésű terasz, és még sorolhatnám. Minden egyes részlet Ernst kreativitásának és ízlésének eredménye.   - Érződik minden szavadon, hogy van egy nagyon erős kapcsolatod Ernst-tel, a férjeddel. - Így van. Huszonegy éve vagyunk együtt. Partnerek vagyunk munkában, életben, gondolkodásban. Én mellette nőttem fel, ő meg mellettem változott meg, vált azzá, aki ma. Én szerencsés vagyok, hogy olyan emberrel találkoztam, akitől tanultam, aki inspirált, aki jobbat hozta ki belőlem és előre vitt – és fordítva is igaz mindez.  Én mindig azt szeretem mondani, hogy „mi”. Többes számban beszélek és gondolkodom. Együtt építettünk fel mindent és nem felejtettük el, honnan jövünk. Ez megnyilvánul abban, hogy szeretünk adni és ez a másokra figyelés az életünk része. Bent a Galériában fontosnak tartjuk, hogy jó hangulat legyen.Ha például a Centrálba megyek édességért, átküldetek a lányoknak is. Mi így tudunk létezni, egy jó hangulatú közösségben. Én nem a főnöke vagyok, hanem a munkatársa a lányoknak. Én nem utasítok, én kérek, és megköszönöm. Valahogy így.   - Mi volt az első nagy siker, akár közös siker Ernst-tel, például képvásárlásnál? - A siker számomra maga az élet, amit és ahogy élhetünk. Elválasztódik az elmúlt közös húsz év két részre. 2002-t tudnám a vízválasztó évnek nevezni. Az Ernst Galéria előtti és utáni időszakra. Akkor kezdtünk az aukciós piacon nagy képek vásárlásában részt venni, gyűjteményeket felépíteni és menedzselni, valamint ezzel párhuzamosan klienseinknek a házaikat berendezni, felújítani.Itt már nem egy egyszerű antikvitás üzlet voltunk. Ekkor kezdtünk tanulni: embereket, szituációkat és lépésről lépésre tenni azért, hogy komolyan vegyenek minket. Vevők felé, ahogy jeleztem, nem éreztem sosem, hogy számít-e: nő vagyok. A konkurenciánál viszont igen. Ki kellett harcolni, hogy komolyan vegyenek. Ernst mindig támogatott, büszke rám. Ha elbizonytalanodok, sokszor megerősít: - Tudod, hogy nem ismerek nálad sikeresebb nőt a korosztályodban, ebben a szakmában?  A kölcsönös megbecsülés mellett a bizalom, az adott szó elengedhetetlen a szakmában: nemcsak a kliensnek kell megbíznia bennem, nekem is benne. Adott esetben én az ő szavára vásárolok meg egy műalkotást. Kérdezted mi volt az első nagy siker. Rippl Rónai József művei mindig szorosan kapcsolódtak hozzánk, a Kalitkás nő szenzációs felbukkanása, majd rekord áron történt megszerzése, vagy a Menetelő francia katonák Musee d’Orsay gyűjteményébe való helyezése is ilyen. De a siker nemcsak egy-egy műtárgy megszerzése (sokszor pillanatnyi döntések mentén rendkívül kiélezett harcban az aukciókon),  vagy az azt követő média visszhang, A siker a piacon betöltött szerepünk, befolyásunk, meghatározó jelenlétünk. Az évek folyamán sok rekord hozzánk kötődik – de szakmánk egyik alappillére a diszkréció.  És a munkánk lényege, amit mindig szem előtt tartunk: értéket adni, értéket képviselni és megosztani a magyar kultúrában.   - Tárgyak, bútorok, képek közt élsz, dolgozol. Tudsz választani? Ki a három kedvenc magyar festőd? Gondolom Rippl-Rónai az egyik. - Igen, Rippl Rónai József, de Vaszary Jánost is nagyon szeretem még. Minden korszakát. Szeretem a korai Czóbeleket, Berényt, de sok kismestert is. Inkább azt mondom: bizonyos korszakok és stílusirányzatok állnak hozzám közel. Aztán vannak amelyek nem érintenek meg annyira, például az európai iskola  – de hát a művészet szubjektív dolog. Csak a kőbevésett kánon miatt nem kell szeretni is valamit..   - Azt gondolom, az élet egy folyamat: egyik történet, esemény szüli a másikat. Nekem irodalmárként a történetek a legfontosabbak, ezek vittek előre: legyen az könyvben, munkában, barátságban. Rád is igaz ez? - Igen, teljes mértékben. Csak a történetek. A családom sokszínű, összetett sorsa, a mi kultúrával gazdag életünk, a gyermekeim sikere és a világ, amit nekik tudunk megmutatni. Fontosak a képek, és a velük való munka, de én mindig emberekhez, történetekhez kötöm az eseményeket az életemben. Felépítettem például egy gyűjteményt, amiről összeállítottam egy könyvet is. A lényege mégsem önmagában a képek voltak, hanem a történet, amit a tulajdonossal 2002-ben kezdtünk és azóta minden telefonhívásra, egyeztetésre emlékszem.   - Milyen kihívásokat találsz a jövőre nézve? Van, amit szeretnél megvalósítani? - Szeretem az újdonságot, a mást, a kihívásokat. És szeretek a jobbra törekedni, valamint adni és alkotni. Ez jó kombináció valami értékes közvetítésére, remélem. A televízió vagy más médium amelyben minőségi kultúrát lehetne közvetíteni kihívás lenne. Például egy színvonalas, művészettel teli műsort készíteni. Hiszem, hogy érdekelné az embereket. Ha ebben részt vehetnék, boldog lennék. Hogy a karakterem lehetővé tenné ezt, ott megállnám-e a helyemet, nem tudom, de megpróbálnám. Hiszem, hogy lehet és kell mást mutatni.   - Ez igaz, és kell egy nagy adag szerencse is az élethez. - Igen, bizonyára, de a szerencse nem csak jön és bekopog az ajtón. Elő kell készíteni és fel kell ismerni. Talán 30 évesen még csak éreztem, mit szeretnék elérni. Amit eddig építettem, most érett be. Így most tudom, belülről érzem, hogyan szeretném élni az életemet: adni másoknak, támogatni és közösen alkotni. És kristálytiszta az egyetlen érték: a legfontosabb a szeretet. Így élem az életemet, sokan mondják is, legutóbb egy kliensem írta: „Csak az Eleni erőszakos szeretetétől védjen meg az isten!” – Ha így is van, ezt vállalom!    

Korani Eleni, Juhász Anna és Burger Andrea a Kollázsban

    Interjú: Juhász Anna Fotó: Sárosi Brigitta   http://www.lefotozlak.hu

Kommentek