„Fontos vivőanyaga a munkámnak, hogy tele van örömmel.”-interjú Winkler Nórával

Mindig is nagyra tartottam az úgynevezett self-made embereket, akik felépítették magukat, valami újat hoztak létre vagy egy régi dolgot új köntösbe öltöztettek. Pontosan ilyen személy számomra Winkler Nóra, akinek a kultúra lett az élete, munkája és hobbija egyaránt. Dolgozott a Danubius rádióban, a Magyar Televízióban, jelenleg művészeti lapot és árveréseket vezet, de ezzel koránt sincs vége tevékenységei listájának.


Hogy kerül egy közgazdaság iránt érdeklődő lány a kulturális pályára?


A Közgáz azért volt a fejemben, mert mindig is érdekelt a gazdaság, de ennél tovább nem mentem vele és ők se velem, hisz nem vettek fel az egyetemre. Dolgoztam két évet egy nagy reklámügynökségnél, szuper volt, de aztán tanulni vágytam. Az ELTE angol szakára felvételiztem, akkor már jól tudtam angolul és gondoltam, a bölcsészkaron annyi érdekes szak van, meglátjuk mi minden fér bele. Kulturális menedzsmentet, filmelméletet tanultam az angol-amerikai irodalom mellett, imádtam egyetemre járni. Szerintem a gazdaságtan is humán szak, az emberi és a társadalmi működés rendszere érthető meg belőle. Engem a  kultúra így izgatott mindig – önmagában és rendszerként is; hogy miként lehet egy jó könyvet, újságot, színházat, képet jól elhelyezni a közönsége számára. Hogy egy egyedi, erős alkotás miként épül be a való világba, mi kell ahhoz, hogy meggyőző legyen, vonzó, érdeklődést generáló. Visszagondolva evidensnek látom, hogy a kultúra az utam. Ha felvettek volna a Közgázra, lehet hogy ma pont ugyanezt csinálnám, csak még tudnám azt is, milyen levizsgázni statisztikából.


És mik kellenek ahhoz, hogy a különböző kulturális termékek megtalálják a közönségüket, ahogy fogalmazol, érdeklődést generáljanak?


Fontos egy kint/bent állapotban való létezés, amiben egyszerre érted, értékeled azt a művet belülről, de reálisan látod a világot, ami körülveszi. Érezni és tudni kell, hogy mi a közös nyelv, amit ez a két dolog beszélhet, mert neked azon kell szólnod.  Hinned kell a tartalomban, benne lenned szívvel, közben stratégikusan gondolkodni, sokat dolgozni. Budapesten még nagyvárosi viszonylatban is hihetetlenül sok program van, elképesztően jó dolgok történnek egyszerre, sokszor nehéz választani. Ha ebben saját programot, előadást, aukciót, ügyet, akármit kell ’eladnom’, abba belerakom a személyes, őszinte véleményem, miért rajongok érte, miért tartom különlegesnek, miért hiszem, hogy aki részesévé válik, annak jó lesz. És ez általában átjön. Csak olyan felkéréseket vállalok, amikben hiszek, amik jók, amik mellé odaállva őszintén azt sugárzom, ez szuper. Ha valami igazi, az el is ér az emberekig. A saját közegem, közönségem előtt van hitelem, hogy amit állítok, az komolyan vehető. Mondjuk nem is tudnék máshogy működni. Amiről lelkesen beszélek, az engem valóban lelkesít, és hiszek abban, hogy érdemes másnak is megismernie azt a kiállítást, zenészt, írót, történetet, tárgyat vagy éppen ügyet.


Maximalista vagy?


Ennek a szónak számomra van egy hűvös, technokrata sugallata, kicsit túlkontrollált, amiben nincs sok az örömből. Márpedig én nagyon szeretem, amiket csinálok. Nyilván sokat foglalkozom részletekkel, szavakat cserélek egy szövegben, apróságokkal időzök egy kiállítási katalógusban, alaposan megtervezem a folyamatokat, de az fontos vivőanyaga a munkámnak, hogy tele van örömmel.



Mennyire vagy tudatos a karrierépítésben?


Tudatosság, hogy csak azt vállalom el, amiben hiszek, amiért majd érdemes lesz dolgozni. Tudatosság van a felkészülésben, hogy utánajárok, végigmegyek apránként a munkafolyamatokon, nem engedem, hogy a rutin vigyen. Addig foglalkozom egy új feladattal, míg megértem mindenét, ez ad alapot, biztonságot, hogy menet közben már lehessek akár spontán, vicces, váratlan is. Azt hamar tudtam, hogy nagyjából mi érdekel, de olyan tervem, hogy nagy árveréseket fogok vezetni, szeretnék kulturális ügyekben tanácsot adni vállaltoknak, nem volt. Minőséget, érdekességet, különleges dolgokat keresem, az pedig sok területen megtalálható. Hálás vagyok, hogy egyik nap a Nemzeti Galériában mesélhetek képekről, egy másikon egy boraukciót vezetek Tokajban, harmadikon pedig a Yale informatikai professzorát kérdezhetem a digitális jövőképről. Örülök, hogy mint egy fa, ilyen sokfelé ágazhatok én is.


Hogyan látod a kortárs művészetek helyzetét és annak eladhatóságát?


A kortárs, mint jelző őrületes féket okoz sokakban, pedig csak annyit mond, hogy ez mai. Nem olyan letesztelt, garantált mint a régi dolgok, amik már kiállták az idők próbáját. Pár hete volt egy nagyon érdekes munkám a Fesztiválzenekarral. A történet a saját magazinunk, az Artmagazin 100. lapszámával indult ősszel, Topor Tündével, aki barátnőm és a főszerkesztő is. Egy ünnepi előadást gondoltunk ki a Design Hétre, ami a képzőművészet és a formatervezés szuper kapcsolódási pontjait mutatja meg. Bauhaustól Bowie-ig címet adtam neki, meghirdettük, és akkora érdeklődés volt, hogy négyszer adtuk elő. Az egyik esten ott ült a Fesztiválzenekar marketing igazgatója, aki később felhívott, hogy terveznek egy kortárs zenei koncertet, és csináljunk elé egy művészeti előadást, ami megnyitja a közönséget a kortárs felé. Meghallgattuk Tündével a zeneműveket, és ami festmény, mozgalom, korszak eszünkbe jutott a hangzásról, összeszedtük. Irtó érdekes folyamat volt, és Monet vízililiomaitól az amerikai modernizmuson át világhírű magyarokig csupa érdekességet válogattunk. Végül minden jegy elkelt. Csapatmunka volt, mi azt is beletettük, amiről az előbb beszéltem: a lelkesedést. Teljes meggyőződéssel kommunikáltuk, hogy ez csodálatosan érdekes lesz.


Éveken keresztül vezettél műsort a Magyar Televízióban, Luxor-show, Kultúrház, Sziget TV kötődik hozzád. Az, hogy ennek vége lett nagyon fájt? És most hogy már régóta vége, nem hiányzik a képernyő?


Nem hiányzik, igazából az életmódot szerettem, amiben folyamatosan izgalmas dolgokkal, emberekkel, produkciókkal foglalkozhattam, találkoztam, beszélgettem. Nagyon érdekes azon dolgozni, hogy ezt minél több embernek megmutasd. De az izgalmas eseményekből nincs hiány, ebben nincs változás, igazán szuper dologban veszek részt, elégedett vagyok. Imádtam a Kultúrházat, fájt, amikor megszűnt a műsor. Tudtam, hogy ez extra erős csapat, egy részével ma is együtt dolgozunk az új projektjeimben. Jók voltak a visszajelzések a műsorral kapcsolatban, magas a nézettségünk. Van, amiért ezt abbahagyod, persze, de nehéz, ha semmi érdemi oka nincs, csak egy politikai változás. De azóta annyi minden jó történt és a düh már rég elpárolgott belőlem.



És kinek az ötlete volt, hogy árverést vezess?


Pontos ötletgazdája már egy kicsit a homályba vész, ezen sokat nevetgélünk, mert többen is sajátjukként jegyzik, mindenestre nekem Kieselbach Tamás (a Kieselbach galéria tulajdonosa-a szerk.) vetette fel. Barátságként indult ez közöttünk és munkakapcsolattá is alakult. Eleinte ijesztő volt a felvetése, hogy is tudnék sokszáz emberes és tételes árveréseket levezetni, de tényleg való nekem, nagyon szeretem csinálni. Igazi telitalálat.


Van bármilyen emlékezetes árverés, amit megosztanál?


Mindegyik emlékezetes a maga módján, minden anyagban van legfontosabb mű, legerősebb történetű kép, leghosszabb licit, rekordárak. A legmagasabb összeg, amelyen képet leütöttem, 280 millió forint volt egy nagyon lírai Csontváry festményért. Felfoghatatlanul magas összeg volt az tíz évvel ezelőtt, elképesztő hangulata volt a licitnek.


Jótékonysági árveréseket is vezetek, köztük a Bátor Tábornak, és ez mára egy fontos nemzetközi kortárs árverés. Vezetni érzelmileg embertpróbáló. A tábor súlyos beteg, hosszú időt kórházakban töltött gyerekeknek nyújt felszabadító, vidám élményeket, segíti a gyógyulásukat, az árveréssel ehhez járulunk hozzá. Vezetni összeszedetten kell, koncentráltan kézben tartva azt az egy órát. De előtte én is meghallgatom a szülőket, akik a színpadon mesélnek, mit élt át a gyerekük, hogy gyógyult meg vagy hogyan vesztették el. Ezen a teremben ülők kicsit sírnak is. Ahhoz, hogy az árverést le tudjam vezetni, hülye kis praktikákat vetek be, próbálok valami totál érdektelen dolgot megfigyelni, például, hogy milyen színű a tégla a falban, mekkora a színpadi lépcső. De amikor kimondom az összleütést, hogy mennyi pénzt szedtünk össze a tábornak, na ott már folyik a könnyem többnyire.


Még aki ennyire szereti a munkáját és ilyen szenvedélyesen megéli minden pillanatát, az is elfárad olyankor, nem?


Nagyon is. Ilyenkor szeretek egyedül lenni, erdőben sétálni végtelen órákat, ülni a kanapén teázni és csendben lenni. De magamat is meglepem, milyen hamar elmúlik a fáradtság, ha olyan élménnyel találkozom, ami felvillanyoz. Tavaly télen például eszméletlen sok munkám volt,  úgy éreztem, egy összegyűrt papírzsebkendőben több energia van, mint bennem. Pihenésképp elmentem egy kiállításra, ami nekem szuper kikapcsolódás, imádok múzeumban lenni. Körülbelül a negyedik képnél voltam, amikor teljes erővel rámtört, hogy ez valami fantasztikus sztori, hogy erről írnom kell, aztán csinálni egy élő estet. Egy perccel azelőtt a lassú csendes megfigyelés volt az egyetlen elképzelhető állapot számomra, aztán három perc alatt összeállt a komplett projektterv a fejemben. Csak néztem, helló, ez mi, épp össze akartam esni, mi ez a hirtelen váltás? És azt hiszem, ez nem nagyon fog változni, a vágy, hogy megosszam másokkal, amit érdekesnek tartok, megmutassam, elmeséljem, közelivé tegyem. A munkám az én vagyok, rám és erre a vágyra épül, nem egy választás kérdése, inkább adottság, és szeretem, hogy így van.

Kommentek