Egy békebeli nő – Exkluzív interjú Juhász Annával

Találkoztunk már a Kieselbach Galériában, ahová munka- és baráti kapcsolattal is kötődik, a New York Kávéházban, ahol először hallottam beszélgetni a vendégeivel úgy, ahogy már-már elfelejtünk: érdeklődve, odafigyelve, nyitottan. Ezúttal én kérdezem és hallgatom a mindig nőies nőt, az irodalmár és kulturális rendezvényszervező Annát „színpadon” kívül a Hadik Kávéházban. Csak nekünk mesél az asszonnyá éréséről és mutat meg képeket szeptemberi esküvőjéről! Olyan érzésem támad, mintha már forgolódtunk volna együtt gróf Batthány Gyula, a néhai festő elegáns társaságában is.

Korábban magam is sokat gondolkoztam a témában és olvastam is róla Vladimir Nabokovtól meg Philip Rothtól, de immár a valóságban is megtapasztaltam, hogy a nagy találkozáshoz készen kell állni. A férjemmel, Csáky Attila producerrel együtt valljuk, hogy egy jó érzelmi kapcsolat átrendezi az életet. Az édesapámat, Juhász Ferenc Kossuth-díjas költőt a mai napig ugyanolyan tisztelettel vesszük körül, pedig már majdnem két éve nem él. Mindig ragaszkodással szerettem őt, amibe nem fért bele egy teljes értékű kapcsolat, hogy társa legyek egy férfinak. Közben telt az idő, sokat dolgoztam, felépítettem a világomat. S vártam a hétvégéket, hogy otthon lehessek. Nővéremmel, az orvos Eszterrel közösen - aki időközben férjhez ment és két gyerek anyukája lett - bevásároltunk, főztünk a szülői házban.
 
A férfi, aki kézen fogott
Attilával sok közös barát- és munka révén is kapcsolódtunk már a találkozásunkat megelőzően is. Így, ha egy rendező fentről figyel bennünket, remek filmkockák álltak volna össze abból, hányszor és hogyan mentünk el egymás mellett. Bereményi Géza és Mészáros Márta a filmes alkotók közül nagyon közel állnak hozzá és hozzám is. Az egyik legérdekesebb közös pont a történetünkben Szabó Simon. Attila a Papírrepülők című filmjének volt a producere, nekem pedig Simon általános iskolai osztálytársam és az egyik legjobb barátom. Rofusz Ferenchez is több szálon kötődtünk mindketten… Évekig elmentünk tehát egymás mellett, végül Édesapám halála után másfél hónappal más életem lett. Nem egy olyan élet, ami kioltja a másikat, a másik kötődést, hanem aminek már itt volt az ideje. Így ismerkedhettünk meg. Az első találkozás a New York Kávéházban történt, ahová Bereményi Géza hetvenedik születésnapjának ünneplését szerveztem. Jelentős hatással volt rám a munkája, a filmjei, ő pedig örömmel bólintott rá a meghívásra. Attilát Géza felesége invitálta, tehát egyszerűen besétált a kávéházba és így az életembe is. Úgy öt nap után megszólalt a telefonom, s Attila csak ennyit mondott: „Juhász Anna, szeress belém!” Valahogy azonnal megéreztem ebben a mondatban a megadást és a magabiztosságát is. Azt hiszem, ott dőlt el minden. A klasszikus hagyományokat betartva, egy évvel később történt az eljegyzés, utána az esküvő. Minden a maga idejében, de nem időt húzva. Rómában kérte meg a kezemet, a menyasszonyi ruhámat az általam nagyra tisztelt Zoób Kati fémjelzi, aki art deco gyöngymintázattal díszítette az egyébként modern vonalvezetésű kreációt.
Közös életünk csúcsa: az esküvőnk.
 




(készülődés a Hiltonban)



(polgári szertartás az Úri utcában)





(szertartás a Mátyás templomban)





(fogadás a Hiltonban)


 
Kiskoromban úgy képzeltem, hogy Édesapám fog az oltárhoz kísérni. Mivel ez nem történhetett meg, Attilával mindkettőnknek különösen fontos volt, hogy képletesen bár, de jelen legyen köztünk. A Budai Vár, mint helyszín magától értetődött, hisz a szüleim házassága is ott köttetett, ahol most a miénk. Az ő fogadásuk ’78 augusztus 16-án, éppen édesapám ötvenedik születésnapjára esett. Mindig is kedves hely volt számunkra a Hilton, néha vasárnap büfé ebédekre is jártunk oda. A mi esküvőnk több mint kétszáz meghívottal zajlott először az Úri utcában, a Mátyás templomban, majd a Hiltonban. A készülődés is itt történt, bár esőt jósoltak, a lakosztályban arra ébredtem, hogy szeptember 23-án süt a nap. Érkezett a sminkes, az öltöztető és Édesanyám, akinek visszatértek a négy évtizeddel ezelőtti emlékei, így reggel még együtt sétáltunk a Hilton modern részéből kedvencéhez, a 13. századi Domonkos rendi kolostor elemeihez. A koccintást a Mátyás és Beatrice-, míg a vacsorát a Corvina terembe szerveztük, ugyanoda, ahol a szüleim is ünnepeltek egykor, több olyan vendéggel, akik az ő esküvőjükön is jelen voltak. Édesanyám koronázta meg az eseményt a meglepetésével, megtalálva a Jan van Eyck Amolfini házaspár című festményét ábrázoló képeslapot, melyet édesapám még pár hónapos koromban írt nekem, egy mondattal: „Anna lányomnak majd, ha ideje jő”. A képeslapról elkészíttette az eredeti festmény élethű másolatát, és ezt adta át nekünk.
 
Összeadódó alkotói energiák
Mi, a nővéremmel részesei voltunk a szüleink világának. Szombatonként a vendégek érkezésére verssel, énekkel készültünk. Nem, nem lázadtam egy percig sem. Az ellen szokás lázadni, ami nem jó. De nekünk szép életünk volt, egy légtérben Petrovics Emillel, Féner Tamással. Illyés Gyulával, Kozmutza Flórával…Szántó Piroska és Weöres Sanyi bácsi rajzolt az emlékkönyvembe (szerencsére még megvan). A jövő? – mereng el Anna kérdésemen. Az irodalom mellett a film. Édesapámról közös dokumentumfilmre készülünk, Attila lesz a producere, én a rendezője, Jancsó Nyika az operatőr. Szeretnénk, ha megismernék a Prófétát, ahogy a férjem nevezi őt. Archív és korábbi interjúk mellett friss alkotók is megszólalnak: H.Vecsey Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila, a legfiatalabb generáció képviselőjeként is megerősítette, hogy színésszé válását részben Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú című csodálatos költeményének köszönheti. Édesapám versprózái sokat tehetnek hozzá a mindennapjainkhoz, azokhoz a mindenkiben motoszkáló érzésekhez, hogy mit jelenti a szerelem, a halál, a hit… Kapaszkodó lehet mindannyiónknak, ha időről-időre újraértelmezzük a műveit. A jövő tehát a közös élet, a munka. És a boldogság - teszem hozzá.
 
Simonyi Lilla
Fotó: Miklóska Zoltán

Kommentek