“Hiszem, hogy kockáztatás nélkül nincs siker.” – Interjú a Magyar Szinkronúszó Válogatott Szövetségi Kapitányával, Natalia Tarasova-val

Még nem volt 30 éves, mikor a Magyar Szinkronúszó Válogatott Szövetségi Kapitánya lett. Dolgozott 3 kontinensen, 2015 óta Magyarországon él. A hétszeres Orosz bajnok, négyszeres Európa-bajnok és kétszeres Junior Világbajnok Natalia Tarasova-val beszélgettem.

Egy olyan országból érkeztél, ahol a szinronúszásnak kiemelkedő egyéniségei vannak, nagy hagyománnyal rendelkezik. Hogy kerültél Magyarországra?
Miután 11 év versenyzés után otthagytam az orosz válogatottat, az utam először az Egyesült Államokba vezetett, ahol kommunikációt tanultam, de mellette még részt vettem versenyeken. Egy főiskolai feladat során beszédet kellett tartani, kiálltam a pódiumra és azt magyaráztam negyed órán keresztül, hogyan is kell megfelelő módon taposni a vizet, hogy ez mennyire hasznos és bizonyos helyzetben akár életmentő is lehet. Mindössze merítettem abból a technikából, amit szinronúszóként tanultam, miképp tudunk a víz felett maradni huzamosabb ideig.
Az előadás után a tanárom oda jött hozzám bátorítva, hogy valamilyen formában kamatoztassam a meggyőző képességemet. Elmondása szerint annyira hatásos volt a beszédem, hogy őt is insiráltam a vízben való helyes taposás megtanulására.
Belevágtam az edzősködésbe, először Svájc, majd Dél-Afrika, Indonézia, Oroszország következett, és most Magyarország. 2 éve kerestek meg a Magyar Szinkronúszó Szövetségtől és én örömmel elfogadtam a felkérést.
 
Folytathattad volna a szinkronúszó karriered az orosz válogatottban, hisz mindössze 18 éves voltál, amikor befejezted. Mi állt a döntésed hátterében?
Valóban folytathattam volna és ahogy látod, a mai napig nem tudtam elszakadni ettől a sportágtól, annyira a szívem csücske. Még csak azt sem tudom mondani, hogy nem bírtam már a nyomást. Az orosz csapat esetében ugyanis mindig nagy volt az elvárás, ha elindultunk egy versenyen, azt meg kellett nyerni. Más nem volt lehetséges, nem volt más alternatíva.
De ott, akkor az orosz válogatottban történt egy tragikus baleset és ez annyira sokkolt, képtelen voltam továbbmaradni. Nem a szinkronúszástól váltam meg, csak kellett egy új hely, új miliő, ki kellett szakadnom, hogy ezt fel tudjam dolgozni. Nem bántam meg, hogy így döntöttem, szeretem azt, amit csinálok, ugyanúgy élvezem trénerként a kihívásokat, mint egykoron benn a vízben. Ugyanúgy felszökik az adrenalin bennem verseny idején. Aktív időszakomban egyfajta csapatkapitány voltam, vezéregyéniség, érezhető volt az irányító jellemem és most ezt tökéletesen meg tudom élni.
 
Utaltál rá, hogy milyen hasonlóságot élsz meg versenyző és kapitányi helyzet között. De mi a különbség számodra a vízben lenni és a medence szélén insruálni a csapatot?
Amikor versenyeztem és azt mondta az edző, fáradt, nem értettem, miről beszél. Te, fáradt?!-gondoltam, hisz én vagyok itt a vízben és csinálom a gyakorlatokat! Aztán persze megértettem, csakhogy ez nem fizikai fáradság, hanem szellemi. Felkészülni, összerakni az elemeket, kreatívnak lenni, ugyanakkor megtartani a rendet, fegyelmet, tényleg fárasztó. De megéri. Szeretek a magyar lányokkal dolgozni, ebben a csapatban sok lehetőség van.
 
Megelőztél...épp most akartam kérdezni, hogy milyen a csapat.
Sokat fejlődtek az elmúlt időszak során. 2 éve vagyok itt, ez a sportban még nem olyan sok idő, hisz a fejlődés lépésről lépésre történik, lassú, sokszor fáradságos, kemény munka árán. 14-17 éves lányokról beszélünk, akiknek még az iskolában is teljesíteni kell, de bírják, mert értik, hogy miért dolgozunk. Úgy érzem, elfogadták a személyem, a munkastílusom, maximalista vagyok, mindig a lehető legjobbra törekszem. Igyekszem kihozni mindenkiből egyénileg és együttesen is a saját maximumát, miközben időnként a lelkükre is oda kell figyelni. Minden lánynak van egy külön „rekesze” nálam, bármit elmondhatnak, nyitott vagyok rá, csak néha érzem azt, hogy mivel külföldi vagyok, angolul beszélek, ez olykor gátat szab. Azt viszont tudják, hogy 100%-ig mellettük és a szinkronúszás mellett állok.
 


 
Ennyi munka mellett van időd feltöltődésre, magánéletre?
Nekem a feltöltődés a család, de ők sajnos távol vannak, Moszkvában élnek a szüleim és a kisfiam. Ez egy nehéz döntés volt mindannyiunk számára, de minden nap többször beszélünk, így próbáljuk áthidalni a fizikai távolságot és gyakran utazom haza. Bármi történik, a családomra mindenben számíthatok. Belőlük merítek erőt, energiát, ha épp lemerültem, vagy van egy nehéz szituációm. A család, a gyerekeket jólléte egyébként is fontos számomra, ezért is döntöttem úgy, hogy a Blans jótékonysági akciójában részt vállalunk, ahol a Bethesda gyermekkórház számára gyűjtünk pólóvásárlással.
 
Van mottód, ami jellemez?
Mottóm kimondottan nincs, de abban mélyen hiszek, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét és hiszem, hogy kockáztatás nélkül nincs siker. Fel kell vállalni a rizikót, én most is megteszem, amikor megnevezem, ki versenyzik duóban a 2018-as Junior Világbajnokságon. Rizikó, hisz mit lehet tudni, mi történik azzal a két versenyzővel. De bízom bennük, bízom az elvégzett munkában, a szakmai gárdában, akik segítségünkre vannak. Amikor megérkeztem Magyarországra, igazából a semmibe csöppentem, lehetőségek sem voltak adottak megfelelő mód. Azóta viszont rengeteg pozitív változás történt és ezért a Szövetség komoly erőfeszítéseket tett.
Egy irányba húzzuk a szekeret és ezért érzem a helyemen magam.
 
Fotó: Kleinhappel Frigyes

Kommentek