A színésznő, a nagymama és a vérbeli könyvimádó – Interjú Zsurzs Kati színművésznővel

Ismerjük a hangját, hiszen számos sorozatban velünk van a mindennapokban. Ismerjük az arcát a színházból, a filmekből – mégis oly’ keveset tudunk róla, a személyiségéről. Milyen az ünnepi készülődés Zsurzs Katinál? Mennyire férnek meg a nagymama teendői a színház adta feladatok mellett? És hogyan vélekedik a kütyük és a könyvek szerepéről, valamint a szülői felelősségről akár az olvasás megszerettetésében vagy épp a pályaválasztás kérdésében?

A fenti témák mellett még sok-sok női titokról és érdekes családi „hagyományról” is beszélgettünk Zsurzs Katival egy rohanós decemberi délutánon két előadás közt a rövid szünetben.
 
Fülöp Erika: Nagyon köszönöm, hogy a karácsonyi készülődés közepén is meg tudtuk oldani a beszélgetést! Hogy megy ez ilyenkor: inkább pihenéssel vagy munkával telik az ünnep? 
Zsurzs Kati: Munka, sőt, dupla munka! Mondjuk, idén szerencsém van, mert ma játszom, aztán hétfőn, és utána nem játszom egészen harmincadikáig. Ez azonban nagyon ritka, mert általában végig dolgozni szoktam.
 
F. E.: És maga a pihenés inkább aktív vagy…?
Zs. K.: Dehogy pihenés! Öt unokám van, el tudja képzelni, hogy mennyi a pihenés! Ráadásul a kisebbik lányom Hollandiából most jön haza a legkisebb unokámmal, aki fél éves… Szóval, pihenésről szó nincs!
 
F. E.: Ezek szerint a nagymamás teendőkből kiveszi a részét a hétköznapokban is?
Zs. K.: Abszolút! Állandó logisztikában vagyunk, hiszen a nagyobbik lányomnál van négy gyerek, tizenegytől négy, inkább három és fél évesig, és megállás nélkül szervezzük, hogy melyiküket ki hova viszi, hol adja át. Ráadásul pluszban bele kell kalkulálni, hogy nem vagyok mindig megbízható nagymama, mert a munkám épp arra az időre esik, amikor hozni-vinni kellene őket, és amikor játszom, akkor nem tudok délután értük menni. De amikor nem dolgozom, akkor mindig ott vagyok, főzök, teszem, amit kell!
 
F. E.: Ezek szerint a művészek életformája, munkája nem volt, nem is lett negatív példa a családban, hiszen édesanyja rendező volt, Ön színész, kisebbik lánya énekesnő… Inkább követendő példa lett ez az életforma, minthogy „tiltott” lett volna… 
Zs. K.: Persze, sőt, mondhatom, hogy ez volt a természetes. Hülyeség, hogyha tiltja valaki, azt nem lehet! Ha egy gyerekben benne van bármi, ami errefelé hajtja, akkor hogy venném én a jogot, hogy erről lebeszéljem? Ebbe nem lehet beleszólni. Hiszen én tanítok is, és nagyon sok olyan tehetséges tanítványom van, akit a szülők megkértek, hogy jó-jó, lenyelik valahogy, hogy színészek akarnak lenni, de legyen egy diplomája a gyereknek. Na, most, ha egy naiva típusú lánytól azt követeli a szülő, hogy előbb legyen egy diplomája, annak „annyi”… Mert nem lehet 25 évesen naivaként elkezdeni ezt a pályát. Magyarán így elvettek fontos éveket tőle. Nem veheti az ember a bátorságot ehhez, hogy ezt mondja. A gyerek találja fel magát! Azt megtehetem, hogy segítem a tanácsaimmal – habár az egész életemmel példa vagyok, hogy mit és hogyan ne! (nevet!) De biztatom, lelkileg segítem, bármiben, amit választ.
 


F. E.: Volt olyan helyzet, amikor Fanni lánya a művészpálya kapcsán tanácsot kért és elhangzott esetleg egy kulcsmondat, vagy egy olyan tanács, amellyel erőt adott neki?
Zs. K.: Az ő pályája még az enyémnél is nehezebb. Sokszor kizárólag azon múlik a siker, hogy ha kidobnak az ablakon, be tudsz-e jönni újra akár a küszöb alatt is. Van-e benned elég olyan mértékű önbizalom ahhoz, hogy tűzön-vízen át hajts. Egy színész számára ott van a színház, ami ad egy keretet a munkájának. De egy szólóénekesnek nincs ilyen háttere. És, hát, a Fáni nem éppen egy önbizalomtól duzzadó személyiség, így talán még nehezebb neki. De természetesen megtalálja a helyét, hiszen tehetséges. Éppen azért, mert tanítok, látom, én magam is. De ez az ő harca – én csak drukkolni tudok ahhoz, hogy sikeres és boldog legyen ezen a nagyon nehéz területen. És bármiben ugyanígy támogatom, amit csinál az életében.
 
F. E.: A pályaválasztás mellett a családmodellben is jó a példa a gyerekek előtt, hiszen férjével, Walla Ervinnel jóval több, mint harminc éve házasok…
Zs. K.: Igen, jövőre lesz negyven éve!
 
F. E.: Ezen a téren mi lehet a titok?
Zs. K.: Erre nem tudok válaszolni! Türelem, alkalmazkodás… Sok minden kell hozzá. Nálunk azért elég speciális helyzet volt, mert együtt laktunk anyámmal, nagyanyámmal, sok érdekes helyzet volt. De nincs konkrét titok. Az az igazság, hogy mi egy nagyon erős matriarchális család vagyunk. Egy kemény matriarchális felépítésű család. Már dédnagyanyám óta ez így öröklődött, hogy a nők vittek tovább mindig mindent és ők voltak az erősek, mert így alakult. Érdekes, hogy most azt látom a lányaimon, hogy ők próbálnak ezzel a tradícióval szakítani. Ezt a fajta „nőuralmat” megpróbálják kiegyenlítettebbé tenni. Persze, ki tudja, hogy sikerül-e nekik… !

 
F. E.: Igen, ez csak utólag derül ki majd…
Zs. K.: Bizony! Érdekes lenne azért végignézni dédnagyanyám óta az összes párválasztáson, ez egy nagyon izgalmas téma lenne! Látni, hogy a sok-sok gyerek közül hogyan jöttek ki azok az erős nők, akik végül mindent továbbvittek, és mindig ehhez való párt kerestek maguknak. Olyan párt, akik ebbe a rendszerbe beilleszkedtek és tudomásul vették, hogy itt ez van. Persze, nem volt ez nekik kínszenvedés, nem láttam, hogy az lett volna, sem nagyapámon, sem apámon… Ez csak tény volt. Ahogy tény az, hogy az erős nők olyan férfiakat választanak, akik szeretik, hogy nem csak rajtuk van a családi teher. Hosszan lehetne beszélni arról, hogy miért ilyen típusú párokat választanak az erős nők. Én ezt a helyzetet nem generáltam tudatosan, és furcsa, amikor az ember egyszerre mégis abban a helyzetben találja magát… Néha úgy szeretnék olyan kis gyenge nő lenni, akinek megmondják, hogy mikor mit tegyen, a férfi meg intézzen a csekkektől a család dolgán át mindent, minden fontos döntés legyen a férfi dolga!
 


F. E.: Nyilván erre a személyiségtípusra ugyanúgy születni kell!
Zs. K.: Igen, és mivel mi nem ilyenek vagyunk, így mindig azt látom, hogy szépen lassan átcsusszannak a feladatok a nőkre. Persze, nem kell azt gondolni, hogy bármi gond lett volna – nagyon is jófej férfiak voltak mindig is a családban, imádtam mindegyiküket, nagyon különleges emberek voltak. Csak valahogy ez a hosszú távú titok nálunk, hogy ezt a felállást kölcsönösen tudomásul vesszük. Persze, közös döntések vannak nálunk is. De, hogy nálunk konkrétan hogy jött elő, hogy ez lett a felállás? A nagyobbik lányom olyan 8-10 éves lehetett, amikor el akart menni egy zsúrba. Meséltem, hogy együtt laktunk anyámmal, és hozzá ment először oda a lányom, hogy elmehet-e. Anyám azt mondta, hogy rendben, de kérdezze meg a dédit. Dédi azt mondta, hogy ő elengedi, de kérdezze meg az apját. Megkérdezte a lányom az apját is, és amikor mindenki azt mondta, hogy mehet, akkor elém is odaállt, hogy akkor tényleg elmehet-e.
 
F. E.: A végső szót ezek szerint a legerősebb mondta ki…! Érdekes pillanat lehet, amikor az ember kicsit másképp is tükörbe néz!
Zs. K.: Igen, érdekes volt, rá is csodálkoztam eléggé! Furcsa volt rádöbbenni, hogy onnantól én lettem az első számú döntéshozó. És adott volt a másik helyzet is, hogy láttam anyámon, hogy ő ezt viszont nehezen viselte, hogy az első számú döntéshozó már nem ő volt, a pozíciója is megváltozott.
 
F. E.: Említettük a pihenést a munka és a nagymamai teendők mellett. Mennyire fér bele az olvasás a pihenést jelentő tevékenységek közé?
Zs. K.: Nekem csak a könyvek vannak ilyen téren. Minden pénzemet képes vagyok könyvekre elkölteni. Pokoli mennyiségű könyvem van. Könyvünk, pontosabban, mert a család összes könyve nálam csapódott le. Aztán amikor a családi házból néhány éve elköltöztünk, akkor ki is kellett selejteznem őket. De így is olyan a lakásom, mint egy könyvtár… Szigorúbbnak kellene lenni magamhoz. De nekem birtokolnom kell azt az adott könyvet, az ott kell, legyen. Nem tudok ilyen izén olvasni. A könyvet kell fognom, az papír legyen, szaga legyen! Persze, nehéz, mert egyrészt szörnyen drágák a könyvek, másrészt mindegyikre rá van írva, hogy az év szenzációja, ilyen még nem volt… Ez a dömping szörnyű, főleg, hogy ennek a nagy része szar, valljuk be, és bocsánat érte. Nagyon színes, mutatós mind, de sokszor lyukra fut az ember. És érdekes a kiadó felelőssége is: itt van most egy Paul Auster könyv – Paul Austert imádom, de olyan méretben sikerült kiadniuk most egy könyvét, hogy kezelhetetlen. Nagy, kényelmetlen, nehéz, mint egy tégla, sehogy nem lehet olvasni, kénytelen leszek túladni rajta, pedig ő egyik kedvenc szerzőm!
 
F. E.: Nagymamaként mit szokott a gyerkőcöknek olvasni, vagy akár ajánlani nekik? Mi az a kötet, ami nélkül nem nőhetnek fel a kicsik?
Zs. K.: Nagyon nagy mázli, hogy a lányom és a vejem is mániákus olvasók, és így a gyerekek is. Nekik nyugodtan lehet ajándékba könyvet venni, mert extázisban örülnek neki, és fel is írják a listájukra! Kicsit nehéz is emiatt ajándékozni nekik, mert már nem tudom követni, hogy mi van meg nekik, vagy mi nincs – ezeket mindig egyeztetjük. Szerencsére a kortárs gyerekirodalom isteni – de olykor előveszek egy-egy olyan szerzőt, mint például Verne. Most Marcinak ajánlottam Vernét, és úgy cuppant rá, hogy már nem tudok újat adni neki, mert mindent elolvasott tőle. És isteni, hogy mindegyikük ilyen boldog olvasó!
 


 
F. E.: A kütyümánia mennyire viszi el a figyelmüket?
Zs. K.: Nincs nekik kütyüjük. Néha elejtenek egy-egy félmondatot, hogy már mindenkinek van az osztályban, és nekik is jó lenne esetleg… De pont Marci múltkor azt mondta, hogy azért nem akar kütyüt, mert tudja, hogy rászokna, és az nem lenne jó! Nyilván el fog jönni annak is az ideje, de igyekszünk minél inkább kitolni a határokat. És úgy érzem, most már egyikük sem fog tudni lemondani az olvasásról! És ez nagyon jó érzés! Jó, hogy ők egy ilyen olvasós társaság! Pedig a nagyobbik lányom nem nagyon akart, de neki megvettem egy akkor divatos lányregényt, a Balettból ötös, matekból elégtelen című könyvet, arra úgy rákapott, hogy azóta is olvas. Meg kell találni azt az egyet, amelyik eléri őket, amitől rákap az ízére, hogy milyen jó dolog olvasni. Most Samuék osztályában Berg Judit könyvét, a Ruminit olvasták el közösen elejétől a végéig. Feldolgozták, rajzolták, mindent csináltak, és volt egy közös olvasmányélmény, az első elejétől végéig elolvasott könyv. Ugyanakkor más példa is van: Marciéknál feladták nyárra, hogy olvassanak el 3 könyvet a teljes szünidő alatt, és némelyik gyereknél még a szülő volt felháborodva, hogy ilyen sokat.... Marci meg hetente olvas el kettőt…
 
F. E.: Nyilván mások az alapok, más, hogy kinek mi a természetes…
Zs. K.: Persze, azért fontos, hogy mit lát a gyerek otthon, olvasnak-e a szülők, vannak-e otthon könyvek, elmennek-e a könyvtárba. És nem mindenki hajlandó ezekre. Sajnos ez is egy tapasztalat.
 
F. E.: Gyakorlatilag az utolsónak tervezett kérdésemet közben meg is beszéltük, amely azt járta volna körbe, hogy mi lehet a titok a gyerekek érdeklődésének felkeltésében…
Zs. K.: Igen, nyilván a szülői háttér, vagy akár egy jó pedagógus. Jobb esetben mind a kettő. Persze, a gyerek is kell hozzá, de lehet kicsit irányítani arra a figyelmüket, hogy szeressék a könyveket. Fontos is lenne, hiszen én magam is látom rajtuk, hogy mennyire választékos a szókincsük azáltal, hogy többet olvasnak. Mázli is valahol, hogy ilyen közegben vannak, hogy a szülőknek is fontos ez, és minden alkalomra kapnak könyvet.
 
F. E.: Ha jól érzékelem, akkor az unokák inkább fiúk? 
Zs. K.: Igen, a nagyobbik lányomnál három fiú és egy lány, ő most kiscsoportos ovis.
 
F. E.: Akkor megmarad vajon az erős nők vonala a családban…?
Zs. K.: Óóó, az a kislány olyan lesz, mint a beton! Három fiú mellett, el lehet képzelni, hogy milyen lesz! Már most nagy érdekérvényesítő, három és fél évesen! A három fiú meg olvadozik tőle. Mindig van egy kis játék, egy kis bunyó, de imádják. Jó kis alap számára, hogy ott a három bátyja, mint három bástya, akik védeni fogják. Pankában látom is, hogy ott van az erő – kíváncsi leszek, ha megérem, hogy milyen személyiség lesz!
 
Szöveg: Fülöp Erika

Kommentek