„A gyerekek kezében muzsikál a kavics is” – Interjú Kiss Tibivel, a Quimby frontemberével

A Quimby együttes legjobb arcával és hangjával, az egyikkel, mindenki „kisstibijével” a stúdióban találkozunk a kerület szélén. Ott, ahol napi szinten élnek és alkotnak. Ahonnan ered az élet, ez az összművészeti performansz, amit művelnek. Ami bebújik a bőrünk alá, ami megtölti a tereket, amiért megtöltjük a tereket. Bárhol legyenek!

Hellyel kínál, de előbb leporolja. Az alacsonyabb, pseudo thonet székre ülök. – Hogy felnézhessek rád – mondom, s ezzel egyúttal meg is alapozzuk a beszélgetés hangvételét. Tegeződünk, mert ez a természetes. Kisvártatva kávéért indul, ám az ajtóból visszafordul: - Röviden, kevés tejjel, egy cukorral? (Vajon honnan tudja, hogy így szeretem?) Míg visszaér, körbe jártatom a szemem a műterem hangulatú helységen és azzal kezdem, ami számomra egy férfi esetében vajmi kevéssé fontos, mégis megkerülhetetlen téma: - Nem zavar, hogy ennyit foglalkoznak a jóképűségeddel? - Legfeljebb néha, s akkor arra gondolok, Quasimodónak biztos könnyebb volt szembesülni az öregedés jeleivel! Van egy alap hiúság-szettem, persze, ami abból áll, hogy ha nagyon szarul nézek ki és már engem is zavar, egy borotválkozással és egy fürdéssel csodákra vagyok képes. Hajat huszonöt éve nem mosok, általában ugyanolyan ruhákat hordok: van vagy tíz egyforma ujjatlan fekete pólóm - sorolja nagy komolyan. - Az ehhez a szereléshez illő izomtömegről gyúrással gondoskodsz? - Nem, a sport esetemben legfeljebb a gyerekeim emelgetésében, dobálásában, meg a birkózásokban merül ki. Erre nem vagyok büszke. Ezért, ha egy kicsit jobb passzban vagyok csinálok pár felülést meg gyógytorna gyakorlatokat. Már csak ekként vigyorgok vissza a sportéletre. Amúgy nagyon szeretek focizni is a kisfiammal. Időre konditerembe menni, vagy faltól falig úszni, az nem az én világom. De ha történetesen a Balatonnál vagyok, akkor szívesen úszom egy nagyot. Könnyedén karban tudom tartani a testem, ezért hálás vagyok. A lécet, ahol a kifejezetten egészségtelen életmód kezdődik, igyekszem nem megugrani. Viszont gondolj bele, ha kigyúrnám magam, mennyi időt igényelne azt szinten tartani? - morfondírozik el ezen maga is, még mindig ugyanolyan, kvázi rezzenéstelen arccal.
 


Egy kicsit a lélekről is
 
A gyerekei folyton tanítják. - Csomó dolgot tudtam előre, ezért is vártam nagyon ezt az apaság nevű kalandot. Egyszerűen a jelenben tartanak. Mert amikor együtt játszom velük, én is le tudok menni ebbe a furcsa gyermeki zizegésbe. Valóban, a fantáziaviláguk nem áll tőlem messze. Segít a rácsodálkozásuk, az, hogy a gyerek kezében például zenélni tud egy kavics. Most pont a Kis herceget olvasom: és valóban, felelősséggel tartozunk azért, amit megszelídítettünk. Ezt a ráeszmélést a gyerek minden kalandjával, naponta indukálja. Szerencsés helyzet, mert egyszerűen csak jelen kell lenni velük, és magától működik a varázslat. Fel sem tudnám sorolni mennyi mindenben segítenek. És nagyon jókat kérdeznek! A halállal, Istennel kapcsolatban. Olyan igazságokat tartalmazó kérdéseket vetnek fel, hogy igencsak össze kell szedjem magamat, hogy valamilyen értelmes választ összegereblyézzek magamban. Egyszerűen, és világosan állnak a világ dolgaihoz. A kislányom napi szinten, a kisfiam felesben van velem. Most már kutyánk is van, úgyhogy klasszikus értelemben vett család lettünk. Két gyerek és egy kölyökkutya, rendkívüli káoszt tudnak csinálni, hatalmas energiák szabadulnak fel. A kutya is körbe hordozza a boldogság lángját a lakásban. Korcsnak kinéző, kisebb öleb. Van benne némi utcaiság, de fajkutya, aki nem hullatja a szőrét. Kertkapcsolatos a lakásunk így kijárhat, ha kedve tartja, de jobbára bentlakó. A fajtáját nem mondom ki, mert bujtatott reklám lenne - teszi hozzá nevetve.
 
- Ha nem volna a feleségem, mint balansz, én mindenkit elkényeztetnék - folytatja Tibi. - Annyira jó, hogy ő normális, mert én olyan vidáman megyek bele ezekbe a kalandokba, s maguk alá gyűrnek az akaratukkal. Nemegyszer kapjuk magunkat azon, hogy a harmadik mesénél tartunk és még mindig nem aludtunk el. A szabályok betartásában csak vészhelyzetben szoktam szigorú és kőkemény lenni. - Kinek engedted meg legutóbb, hogy a lelkedbe lásson? - Elég átlátszó csávó vagyok, a szó pozitív értelmében. Nemigen takargatok én semmit. Nyilván vannak tények, amiket magam előtt is titkolok, de valahogy olyan vagyok, mint a szellő: közel lehet kerülni hozzá, de aztán el is fújhat…Ha legközelebb találkozunk egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan közel vagyunk, mert a franc tudja, hogy mi maradt belőle. - Jó napom van szerencsére? - Átlagos. Nem nagyon tudok másképp kommunikálni, csak így. - Díjazom a hitelességet – mondom. - Ez egész egyszerűen a kényelmességből fakad, mert képzeld milyen memóriára lenne szükségem, ha hazug ember lennék? Sajnos nekem olyan memóriám már nincs.
 


Nick Cave-re és Tom Waitsre szívesen hajaz, de a sört másra hagyja
 
- A közelmúltban piacra dobtatok egy kézműves sört is, jótékonysági célzattal. - Azt Dódi meg Lívius intézte. Ők a szakértők, én ebben a műfajban nagyon a partszélen vagyok, nemigen iszom sört. Sosem jött be nekem. Cuki projekt volt mégis, alapvetően szeretjük a kreatív workshopokat. A közös munka végig nagyon jó hangulatban telt, mint egy amolyan csapatleépítő tréning. Már borivó sem vagyok, talán amiatt is, mert anno egy ideig vörösboros kólában kaptuk a gázsinkat. Fizetésemeléskor megemelték dupla rekeszre. Így sem tudtuk meginni, kóla nélkül pláne… - Nick Cave is hatással van a zeneiségedre, csakúgy, mint Tom Waits? A Most múlik pontosan című szám klipje még a vizualitásában is emlékeztet… - A vizualitás a kliprendezőn múlt, ő találta ki. Ha megnő a hajam állítólag hasonlítok is Nick Cave-re. Egyik se túl szép ember pedig, ha jobban megnézzük őket, ugye? Ők is a mestereink voltak, de nagyon sok hasonló ikon: játszottunk Iggy Popot, Cure-t, Rolling Stonest, Talking Heads-t is.Tom Waits sok olyasmit ötvöz műfajilag, amit külön-külön is szeretek. Például a bluest. Imádom. Van bennem egy eklektikus zenei vonzás, amiből kialakul a sajátos. Szeretem Johnny Casht is de nem vagyok country zenész. Ugyanígy hatott rám Morricone, Piaf és Rahmanyinov…Ez muzsika. Van ezen felül valamilyen összetartó erő bennük, amitől érdekesek számomra, de ezt nem tudom megfogalmazni. Érzés szinten volt meg a rokonszenv már akkor, amikor még nem is értettük, miről énekelnek. Panelgyerekként jóformán tőlük meg az utcán szedtem össze az angol nyelvtudásomat. Hiszek abban, hogy nem pusztán szimpátián alapuló választás ez, hanem eleve valamilyen közösségi érzés köt össze velük. Mint azokat a barátokat, akikkel összekerülünk, megélünk pár kalandot, aztán ki tudja merre sodorja őket az élet …A zene mezsgyéjén, mint egyfajta mester-tanítvány kapcsolat máskor meg egy sűrített energiaáramlás. Ahol a hasonló a hasonlóval megbeszéli a dolgát. Nyilván a tanítvány szempontjából egyoldalú, de valójában örök körforgás. Mindenkitől tanulunk valamit, vagy akad valami mondandónk lehet, hogy csak, annyi: „van-e egy cigid?” Általában az ilyen találkozásokból töltekezem, ebből a „Street knowledge” -ból. Laza az éjszaka, csalókán elrejtő közegében a hajléktalantól a filozófusig, a bankártól a polgármesterig, a tyúktolvajtól a főgengszterig - nagyon sok mindent mondanak el az emberek, amit egyébként nem biztos, hogy elmondanának. Hajnal fél négykor koncert után, egy bárpultnak támaszkodva öntjük ki a lelkünket, és váltjuk meg a világot.
 


Holnemvolt tavasz, de mindjárt nyár
 
Tibi kicsit csalódottan említi, hogy az idén sajnos elmaradt a téli nyaralás meg a tavasz is. Pedig a napfény az kell, mint telefonnak a töltés, hogy hazatérve újra keblére tudja ölelni a világot. - Sűrű volt az elmúlt időszak s érzem, hogy majd kicsit lazítani kell a gyeplőn. Kisgyerekekkel egyébként is bonyolultabb útra kelni. Nyáron viszont a Balaton biztos pont. S hogy merre jártak? – Talán inkább merre nem. Londontól Zürichig koncerteztünk Európa-szerte, utána némileg nyugodtabb időszak következett, csak hogy mindenki az egyéb projektjeivel is foglalkozhasson. Április végén felpakoljuk az Aranyakkord szekerét, indulunk a Tengerentúlra. Június 10-én az Óbudai Danubia Zenekarral közös műsorra készülünk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Megforgatjuk kicsit a Quimby-dalokat, szimfonikus átiratban. S akkor ott jön a többi fellépés az Aranyakkorddal, a Budapest Bárral meg a többi extra kis finomság. Vajon az alvás rovására osztódik ennyi felé? – kérdem, de megnyugtat, az alvás az kell, az a mentőöv. Negyven fölött ezzel már nem lehet mókázni. Búcsúzóul még tárlatvezetést is kapok, ebbe a harsány színekkel operáló mesevilágba, ahol remekül megfér egymással sámán, isten, boszorkány, rém és Mickey egér. Aztán engedem, hadd menjen. Csapjanak csak a húrok közé. Hátha egyszer majd kiállítást is rendezünk, vagy piacra dobunk egy jó bort. Csak időnk legyen. Meg álmunk.
 

Lilla és Tibi az interjú után


 
Fotók: Erdélyi Gábor és Sinco

Kommentek